2018. április 19., csütörtök

Gazdasági exodus: újratöltve

Munkásszálló-csendélet (Cambridge)
Fotó: EISimay
A választás eredményének közismerté válását követően röppent fel a hír, hogy az egyik legkeresettebb szóvá a „kivándorlás” vált az interneten. Néhányan erre rácsodálkoztak. Magam pedig a rácsodálkozókon csodálkozom. Legalább annyira, mint azokra, akik most veszik észre, hogy hatalmas bajok lesznek, lehetnek ebből.

A hirtelen megugrás sok szempontból természetes, ami a kivándorlás felvetődését illeti. Azt is mondhatnánk, hogy normális reakció, és önmagában talán nem is lenne komolyabb jelentősége. Az teljesen normális, hogy csalódás esetén megindulnak a kompenzációs mechanizmusok. Ilyen a politikai csalódás is. A túlzott várakozásokkal, illetve a rég megszokott mechanizmusokkal való szakítás kényszerei. Mely utóbbira is bőven volt példa az elmúlt évtizedekben. Még akkor is, ha valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy hányan kaptak nyombél-fekélyt a személyi jövedelemadó bevezetésétől, vagy a rendszerváltásnak nevezett politikai aktustól. Mely utóbbiról éppen az utóbbi Orbán-kormányok bizonyították be a legélesebben, hogy a gazdasági struktúraváltások dacára, alig jelentett politikai szakítást a jó öreg, és kipróbált bolsevizmussal.

Könnyen lehet tehát, hogy amennyiben a Fideszt leváltják a hatalomból, akkor is a „kivándorlás” lett volna az egyik legkeresettebb szó az interneten. Ha mégsem, akkor legfeljebb a szavazóközösségek eltérései miatt. A potenciális kivándorlók többsége ugyanis általában nem az átlagos képzettségben elmaradó régiókból szokott verbuválódni. Alkalmasint igazolva azt, amit korábban egyszer már leírtam: a Fidesz oktatás és szakképzés-politikája komoly részt kap a kivándorlás elleni küzdelemben. Amennyiben a képzetlenség, a nyelvtudás hiánya komoly gát lehet. Miközben könnyebben manipulálható tömeget is eredményez. De ettől függetlenül sem zárható ki, hogy egy kormányváltás komoly csalódási hullámot indított volna el. Talán mégis a kivándorlás irányába.

Mert a kivándorlás kérdése jó ideje a „levegőben van”. Amikor tehát valaki a megélt, vagy várható politikai környezettel érez érzelmi, illetve egzisztenciális konfliktust, akkor könnyebben kerül elő alternatív megoldásként. Miközben tudjuk: a hirtelen felindulásra sokszor alszunk rá egyet. Az emberek esetleg rákerestek a szóra, aztán maradnak. Mert a családi kötelezettségek, a járulékos macera, a kinti lehetőségek racionális felmérése, illetve a várható személyes veszteségek felmérése után mégsem vándorol ki az illető. Marad. Egy internetes keresőszó-statisztikának tehát nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget.

A jelentőségét a tendenciák adják. Azok a tendenciák, amelyek miatt elég érthetetlen lenne a rácsodálkozás még a tényleges kivándorlások megugrása esetén is. Mert korábban is látható volt, hogy:

Ez a „korábban” pedig nem tegnapo volt. Az idézet ugyanis egy 2013-as, a társadalom szociális abortuszát leíró írásból származik. Annak fényében, hogy a fiatalok elvándorlása nagyon komoly következményes népességvesztést eredményez. Pont azok körét érintve, akik gazdaságilag és biológiailag is a leghatékonyabb, legtermelékenyebb, illetve legtermékenyebb korszakukban vannak. Egyébként tévedés lenne azt hinni, hogy a kormány ennek ne lett volna tudatában. Tekintettel arra, hogy már egy évvel ezt megelőzően, 2012-ben is komoly neoratkoista hangok hallatszottak a hatalmi gépházból. De valószínűleg Orbán háza-táján úgy döntöttek, hogy a képzetlenül manipulálható tömeg lakosságon belüli arányának növekedése, illetve az elégedetlenek kivándorlása hatalomtechnikailag jobban megéri, mint érdemben tenni bármit is a fiatalok maradása érdekében.

Mármint az üres kampányokon, mint a „pöttyös” népszerűsítésén, és a közmunkától dagadó kebel fétis-értékének a növelésén, illetve hasonlókon túl. Annak érdekében, hogy Orbán kormánya ne úgy vonuljon be a történelembe, mint a gazdasági exodus kormánya. Pedig 2014-re már világosan látszó tendencia volt az egzisztenciális kilátástalanság kivándorlást erősítő volta. Jelezve különben azt is, hogy ez a kilátástalanság már nem személyes, hanem generációs problémává érett. Ami tovább erősítette a gazdasági exodus hatását. Természetesen a politikait is. Többek közt azt is, hogy az ellenzéki véleményeket képviselők, az azoknak tömegbázist biztosító elégedetlenek is jelentős számban távoznak.

A tendenciák tehát már 4-5 éve kirajzolódtak. Ahogy az is, hogy Orbán kormánya, a gazdasági exodus kormánya előre megfontolt szándékkal nem tesz olyan lépéseket, amely a tendenciák ellen hatna. A saját szempontjából logikusan. Mert a hatalmát erősíti. Még akkor is, ha egyébként nemzedékek, ha nem a nemzet elárulásával ér fel ez a hatalomtechnika.

Andrew_s

Comments on Facebook

2018. április 18., szerda

Schmidt, az alvó-bérenc?

Néha, egy-egy fórumon leíródik, elhangzik a költői kérdés, hogy a kormányközeliek, illetve Orbán nem unja-e a sorosozást? Illetve, hogy van-e olyan marha, aki beveszi? Ezekre a kérdésekre ismerjük az általános választ. „Nem unják”, és „igen”. Ameddig az utóbbi kérdésre elég „igen” érkezik, addig nem fogják unni.

Akkor sem, ha néhányan közben nevetségessé válnak. Mint legutóbb Schmidt Mária. Akiről a „NemGogol”-blog tette legutóbb közzé a saját szakmai önéletrajza alapján, hogy egyike a nyugalmazott Soros-bérenceknek. Bérencsége az ösztöndíjas korszakára tevődik. Amikor évekig élt az MTA-Soros Alapítványtól kapott pénzből. Papíron persze ezt kutatási ösztöndíjnak hívták, és a zsidóság 20. századi történetét kutatta. Többek között. De, tekintettel ideológiai csatlakozására a nem egyszer antiszemita gesztusokat gyakorló miniszterelnökhöz, és egyebek mellett az el nem határolódását a történészi kukabúvártól, aligha tekinthetjük komolynak ezt a kutatást. Illetve, a kutatást még csak-csak, ha kapott rá valami fokozatot, de az szinte biztos, hogy mély hatást nem gyakorolt az igazgató-asszonyra. Bár, még ez sem biztos.

Amennyiben esetleg módszertani hatásokra gondolunk, akkor még hathatott is. Jó példa erre a legutóbbi, a tulajdonában is levő, nyomdaipari termékben közzétett lista. Amely listázást ugyan sokan elítéltek, de kétségtelenül lehet Schmidt Mária korábbi tanulmányainak is a terméke. Abból a szempontból, például, hogy pontosan tudta: minden társadalmi diszkrimináció, csoportokat dehumanizáló, illetve kirekesztő akció az érintettekről készülő listák összeállításával kezdődik. Ahogy a zsidókról is pontos kimutatások alapján „gondoskodtak” azok, akik szerepet kaptak, illetve vállaltak a népirtásban. Az, hogy az említett sajtótermék tulajdonlásában az LMP-ben exponált fiacskája is érdekelt legfeljebb csak enyhe illusztrációja a korábban általam is emlegetett kérdőjelnek. Az LMP valós kötődéseit és ellenzékiségét illető kérdőjelnek. Amely ellenzékiségben eddig sem nagyon hittem. Fenntartva a tévedés minimális esélyét.

Mindez azonban nem kisebbíti azt a tényt, hogy a miniszterelnök egykori fő-tanácsadója, a főigazgatói címeket halmozó (XX. Század Intézet, főigazgató; XXI. Század Intézet; Terror Háza Múzeum) kartársnő mégiscsak elég sokat köszönhet Sorosnak. Pontosabban köszönhetne. De tudjuk, hogy a köszönet nem politikai kategória. Jókaitól pedig azt is, hogy a „hála egy neme a gyűlöletnek”. Amely mondás igazságát nem csak Schmidt Mária illusztrálja Soros Györggyel kapcsolatban. Már évekkel ezelőtt, 2015-ben világos volt az, hgy a másik nyugalmazott Soros-bérencben, Orbán Viktorban is vad indulatok, és komplexusok dúlhatnak.

Azért persze valószínűleg nem szerepelnek sem ők, sem más, hasonló ösztöndíjakkal, egykor, megtámogatott kormánytagok a szerintük sorosisztákat soroló listákon. Noha akkor, ha Soros valóban az ország ellen keresne a pénzével kapcsolatot, akkor a hatalom birtokosainak megvásárlása valószínűleg hatékonyabb lenne, mint a hatalomgyakorlásban fajsúlytalanoké. Nyitva tartva azt az egy éves kérdést, hogy vajon ki is lehetne a legesélyesebb a „milliárdos embere” címre. Míg majd esetleg ki nem derül, hogy a mostani gyűlölet-keltők csak alvó ügynökei egy milliárdosnak. Valamelyiknek.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. április 16., hétfő

Tüntetés: Bocsánatkérés helyett

A korábbi írás kérdésekkel ért véget a szombati tüntetéssel kapcsolatban. Érdekes reflexióként kaptam olyan visszajelzést, hogy ez a mai fiatalok korholása lenne. Noha nem szántam annak. Nem is lehet az. Márcsak azért sem, mert azok akik a „mai fiatalokra”, mint rémesen borzasztó társaságra gondolnak, azok amnéziásak.

Elfelejtik azt, hogy a ma fiataljai olyanok, amilyenné az előző generációk által épített, működtetett, illetve eltűrt társadalom szociológiai körülményei alakították. Ha a ma fiataljainak problémát okoz a konfliktusok kezelése, akkor nem tanítottuk meg őket. Ha a ma fiataljainak problémát okoz a felelősségteljes eszközválasztás egy közös cél érdekében, akkor valószínűleg hiányzott a példa. Már arra is, hogy a közös célt, mint közöset kezelje a társadalom. Márpedig szinte programozottan gátolja a jelen állapot meghaladását, hogy a társadalom egy több generációs, és több irányú diktatúra hagyatékát, ráadásul sokakban fel nem dolgozott hagyatékát hordozza. Benne a „szülők” generációja is.

Az, amelyik pontosan tudja, hogy miként kell létezni a sorok közt élő gondolatok világában. Vágyta a szabadságot, de nem tudta lekezelni a helyzetet, amikor megkapta. A szabadság vágyával valójában nem tudta átadni a szabadság felelősségének a képzetét. Nincs miért korholni a fiatalokat. Valójában így a korábbi morgás jó része sem releváns. Igen, jó lenne, ha lenne célorientált reakció egy olyan problémára, mint a magyar kormányzás milyensége. Annak korrupcióival, szélsőségességeivel, kétséges legitimációjával, és egészen asszimetrikus, a valós képviseltségi igényeket alig sem tükröző választási rendszerével. De akkor, ha a társadalom egésze azt a példát szolgáltatja, hogy guminyelű játékkalapáccsal kell beverni a gumiszöget a betonfalba, akkor ez van. Még véletlenül sem fog az ifjabb generáció sem úgy reagálni, hogy a megfelelő eszközzel, akár konfliktusok árán is, de nyugodtan ébresszék fel a bent lakókat.

Igen, mindannyian felelősek vagyunk. Azok is, akik nem állították meg korábban Orbán ámokfutását, és azok is, akik Orbán helyett csak egy másik vezérelvű vezetést képesek elképzelni. Ahogy azok is, akik sok kicsi tábortűz körül próbálják megtapsoltatni saját magukat, miközben a társadalmi jégkorszak mást kívánna. A kiolvadás hosszú lesz, valószínűleg fájdalmas is. Sokaknak. Sokunknak. Ezt tudtuk nyújtani. A világ most ezt tudja nyújtani. Legfeljebb az lehet vigasztaló, hogy az ország már sok idióta diktátort túlélt. Ha a lakosság egy része nem is feltétlenül. Illetve nem feltétlenül itt.

Így igenis kellenek a tüntetések. Nem azért, mert hirtelen azt érezném, hogy célt ér el. Mármint akkor, ha új választásról, újraszámolásról van szó. A választások anomáliáira való figyelem-felkeltést, a permanens kommunikációs nyomást, a szavazások eredményeinek konkrét megreklamálását jobb eszköznek érzem első körben, mint egy-két tüntetést a szavazásokkal kapcsolatban. Azonban a fiataloknak még van esélyük, illetve joguk, legalább a saját bőrükön megtanulni, hogy a szabadság, a tüntetés szabadságát is beleértve, felelősséget jelent.

Andrew_s
Comments on Facebook