2016. december 4., vasárnap

A nemzetietlen pirézek támadása

A pirézek lovaglása
Volt egy szavazás, a közelmúltban, a parlamentben, ahol Orbán kezéből kiverték azt a vésőt, amellyel újabb passzust karcolt volna a gránitba. Kissé megkésve a Fidesz is reagált. „Természetesen” gyurcsányoztak egy kicsit, és elmentek némi időutazásra. Talán mert most találtak indokot arra, hogy összeköthessék a kudarc magyarázatát valami migráncsozással.

Az indok talán, bár az MTI közleményéből ez nem derül ki, a legutóbbi koncepciós terroristaper elleni tiltakozás lehetett. Más aligha indokolhatta, hogy a „migránsok betelepítését” támogató ellenzékről szóljanak. Némi képzavarral, és a csillagokat is lehazudva a derült éjszakai égről, de azért a híveiknek talán meggyőzően. Az egykori népszavazás kérdése ugyanis, már akkor bőven kivesézve, egész egyszerűen nem volt valós kérdés. Akkor sem. Legfeljebb Orbán fejében súghattak hasonlókat a hangok. Valószínűleg ezért kellett okvetlenül elítélni Ahmed H.-t , aki Röszkén hangosbeszélőn szólt a többiekhez. Több, talán arabul is tudó, szemtanú véleménye szerint csitítani akarta a többieket. S ezzel valószínűleg tényleg kivívhatta a hatalom haragját. Okkal. A minden érdemi tevékenységet plakátkampánnyal pótló hatalom számára valószínűleg megbocsáthatatlan vétket követett el. A hatalomnak ugyanis vér kellett volna. Valószínűleg nem sok, de elég ahhoz, ami akár egy rendpárti puccsot is indokolt volna. Márpedig erre sem a megafon, sem a később eldobott kövek nem voltak elegendők.

A menekültek sem akartak igazán tömegesen zavarogni egy város utcáin sem. Az istennek sem. Noha a hatalom tényleg sokat megtett a cél érdekében. Annak idején még a főváros néhány közterületét is „feláldozta” a cél érdekében. Megpróbálva legalább annak az elérését, hogy a lakosság forduljon tömegesen a menekültek ellen. Ehelyett a bűnös főváros szemét lakossága kaját vitt a menekülteknek, és a Planetáriumon rongálási főpróbát tartó ultrák kivételével nem akart senki, tömegesen, menekültet zaklatni. Annak ellenére sem, hogy néhány alulszocializált, az embereket semmibe vevő státuszkeresztény nyilván morgott. De valószínűleg még ők is megértették: a menekültekkel érkező nők és gyermekek ellen erőszakkal fellépni nem nagy hőstett. Ahhoz legalább kormánytagnak kell lenni. Esetleg ultrának. Vagy valami más szervezetbe tömörült, nem sokkal több szocializációval megvert, hominidának. Mert különben a jó keresztény, vagy jó magyar azért mégis elsősorban jó ember. Akármit ugat Lázár az ifjúsági agymosás kapcsán.

Ahmed H. tehát, valószínűleg, legalább részben szembement a kormányzati provokációnak, és ezzel bűnt követett el. Januárban még a terrorizmus is hiányzott a vádpontok közül. Holott a koncepciós per vádját nagyon gyorsan el lehetne oszlatni az ott készült vágatlan, és nem manipulált hangfelvételek közzé tételével. Valószínűleg elegen tudnak külföldiül ahhoz, hogy közkézre kerülhessen egy hitelesnek tartott leirata annak, amit a megafon szétkürtölt Röszkén. De valamiért sem a vágatlan felvétel, sem annak leirata nem kering a neten. Látszólag még a kormánypárti fórumokon sem. Vajon miért? Valószínűleg ugyanazért, amiért folyamatosan elhallgatják az Orbánnak aligha kedves tényt: a népszavazása megbukott. Egy érvénytelen népszavazás pedig pontosan az, ami: egy érvénytelen népszavazás. Egy érvénytelen népszavazás kisebbségének eredményére hivatkozva hozni hatalmi törvényeket nem több egy, a bolsevik diktatúrákat idéző hatalomtechnikai csalásnál.

Nagyjából azt közölve a társadalommal, hogy „tök mindegy mit akartok, a Ti kegyes uratok azt csinál amit akar”. Amikor az ellenzék, akármilyen indíttatásból, de nem biztosította a parlamenti többséget ehhez, akkor nem tett többet, mint azt, amiért a választók odaküldték. Annulált egy illegitim kezdeményezést, és ezzel tükrözte a népszavazás eredményét. Egy érvénytelen népszavazásra hivatkozó javaslatra egy érvénytelenítő szavazással. Amellyel, érthetően kivívta a kedves vezető haragját. Tekintettel arra, hogy a személyes felelősséget talán még a mellékhelyiségben sem vállaló vezető színes, szagos, körbenyalt világában nincs helye semminek, ami nem illik bele a koncepcióba. Az éppen aktuálisba. Abba, ami éppen az aktuális pillanatban érvényes. Így aztán előkapták a Fidesz kommunikációs igazgatóját, és némi késedelemmel közleményt írattak vele.

Arról, hogy az ellenzékre nem lehet számítani nemzeti ügyekben. Mert nyilvánvaló: a népszavazás eredményének parlamenti tükrözése az nem nemzeti. Ellenben a belföldi magyarokat a határon túliakkal szembeállító támogatások teljesen nemzetiek. A pénzért árusított letelepedési engedély pedig már annyira, de annyira nemzeti, hogy annál nemzetibb már nem is lehetne. A Fidesz szerint. A jelek szerint.

Andrew_s
Comments on Facebook

2016. december 3., szombat

A lelki határbontás jó lenne

December 3-a a fogyatékkal élők világnapja. A Wikipedia szerint a rokkantak napját váltotta le a politikai korrektség (PC) jegyében. Noha valószínűleg számos szóösszetételben furcsa eredményt adna a PC-átírat, azért a fogyaték, és a hétköznapi életben használt rokkant kifejezés között tényleg jelentős az eltérés. Ahogy az „átlag” és a „fogyatékos” emberek között is.

Noha más jellegű a különbség. S az idézőjel sem véletlen. Tökéletes ember ugyanis leginkább a mesékben fordul elő. Meg a faji demagógiákat hirdetők szólamaiban. Annak ellenére ugyanis, hogy a jól látható problémák valóban első látásra megkülönböztethetővé tehetnek embereket, azért az átmenet sokszor tűnik folyamatosnak. Különösen a szellemi teljesítőképesség terén. De a para-olimpiák résztvevőit látva, más tekintetben is. Valamiért mégis igen komoly gátlások működnek. Valószínűleg mindkét oldalon. Elég ehhez, ha ki-ki leltárt csinál magában arról, hogy mikor segített utoljára egy látássérültnek, segített tolni egy kerekesszéket, illetve milyen szívesen segít valakinek, akinek kérdését a torkához tartott segédeszköz teszi érthetővé a városi forgatagban. S ebben a tekintetben egy kicsit egyet lehet érteni a Magyar Református Szeretetszolgálatnak az MTI által közreadott véleményével. Annyiban, hogy valóban létezik egy szemléleti, illetve sokszor emberi, az ő megfogalmazásukban lelki határmezsgye.

Ennek megléte valószínűleg nagyon sokszor érthetetlen, és szinte mindig felesleges. Akkor mindenképpen, amikor a másikban az embert kell(ene) tisztelni. Így az a törekvés mindenképpen indokolt lehet, amely ezt a hétköznapi, belső akadálymentesítést szolgálja. Az egyházak és a pártok részéről egyaránt. Azonban éppen a hétköznapok politikája az, amellyel igen jelentős ütközések is tapasztalhatóak ezen a téren. Az ugyanis kétségtelen, hogy a másik ember egyenrangú kezelését szolgáló szemlélet kialakításában az iskoláknak kiemelkedő szerepe lenne. Beleértve azt is, hogy azon tanulmányok esetében, amikor indokolatlan az elkülönített oktatás, akkor ez ne is következzék be. Alig valószínű ugyanis, hogy a láb elvesztése indokolhatná a szegregációt a matematika tanításakor. Már akkor, ha az iskola különben akadálymentesített. Már akkor, ha nem éppen az oktatásért felelős minisztertől hallanánk olykor olyan szólamokat, amelyek az iskolai szegregáció kritikátlan pártolását sejtetik. Az persze ez utóbbi esetben legfeljebb hab lehetne a tortán, hogy az Emmit vezető miniszter református lelkészként teszi ezt.

Így a Magyar Református Szeretetszolgálatnak talán nem is kellene messzire mennie a lobbizáskor. Annak elérésére, hogy az iskolák egyre nagyobb része legyen akadálymentesített, illetve alkalmas arra, hogy az integrálható oktatási pontokon valóban megvalósulhasson az integrált oktatás. Bízva abban, hogy az a gyermek, aki fiatalon megtapasztalja a kritikátlan, és sokszor oktalan távolságtartás értelmetlenségét, felnőttként jobb, elfogadóbb ember lesz. Aki aztán a saját gyermekei esetében sem fogja azt a nézetet képviselni, hogy a problémák elhallgatása, elrejtése egyenértékű a problémák megoldásával. Ezzel, emberségből lényegesen többet adva a gyermekének, mint a legutóbb Lázár által felmagasztalt keresztényi gyermektípus kiesztergálása.

Nem feledve persze, hogy Lázár és Balog is annak a kormánynak tagjai, amelyben ez az egyengondolkodású tömegbázis-nevelés a központi irányvonal. Cseppet sem cáfolva azokat, akik szerint az oktatáspolitika hűen tükrözi a diktatúra felé haladó kormányzat, minden mást elnyomni szándékozó, menetelését. A hétköznapok szólamaitól függetlenül. Ahogy azoktól teljesen függetlenül, a fogyatékkal élőkkel szembeni szemléletet is hűen tükrözi az, ahogy a köztereken, a közlekedési lehetőségek kialakításakor alakul az akadálymentesítés helyzete. Az Együtt például arra mutat rá ezzel kapcsolatban, hogy a metró felújításának tervezésekor a megállók egy részénél kihagynák az akadálymentesítést. Spórolásból. Vagy felelőtlenségből. Vagy nemtörődömségből. Miközben alig lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy stadionok helyett szinte biztosan erre költene a kormányzat akkor, ha Orbán bármelyik gyermeke, rokona, ismerőse, strómanja olyan helyzetben lenne, ami ezt indokolná.

Andrew_s
Comments on Facebook

2016. december 1., csütörtök

Gyárfás búcsúkorbácsa

Gyárfás lemondott. Ez idáig talán rendben van. Még azt sem mondhatnám, hogy egy szimpatikus vezető távozott a jól megérdemelt posztjáról. Valamiért mégis nehéz szabadulni a gondolattól, hogy egyfajta sakkjátszma zajlott, és egész egyszerűen levették a tábláról. Miközben a lemondását szorgalmazó sportolók akár egy vereséggel felérő győzelmet is arathattak.

Föld S. Péter is valami olyasmire célzott egy publicisztikában, hogy a sportolók nem győzhetnek, ha a hatalomnak ez nem érdeke. Alkalmasint nemhogy egy háborút, de még egy csatát sem igazán tudnak megnyerni a hatalom ellenében. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a versenysport valószínűleg elég egyszerűen szabályozható a pénznek nevezett erőforrásokkal. Mert a grundfoci lehet, hogy el van jelentősebb külső források nélkül, és a hobbiból sportolásért még akár fizetnek is a sportolók, de nehéz elképzelni, hogy utánpótlás neveléstől a több ezres, netán százezres nézőszámot befogadni képes létesítmények megépítéséig a jegyárakból finanszírozható a versenysport. Lehet, de nem tartom valószínűnek. A szponzoroktól sem igazán várható el, hogy a hatalmi szelekkel szembe támogassanak valamit. Ez is lehetséges természetesen, de azért nem tűnik túl életszerűnek.

Amikor Gyárfás leköszönése felett örömködnek néhányan, azért talán ezt is érdemes figyelembe venni. A nagy tükörbenézés helyett valószínűbb, hogy maradt, amíg maradnia rendeltetett, és ment, amikor a hatalom kihátrált mögüle. Valójában a le nem mondásainak a története sokkal jobban jelzi az önálló döntéseinek a lehetőségeit, mint a mostani lemondás. Elég arra emlékezni, hogy a hazai úszósport kapcsán a botránynapló lapjai sem makulátlanul fehérek. Elég az akkortájt elég nagy port kavaró és örvényeket vető Kiss-botrányra emlékezni. Ha Gyárfás akkor, annak hatására lemond, akkor talán még egy morális piros pontot is begyűjthetett volna. De erre nem került sor. Nem a piros pontra, hanem a lemondásra. De még arra sem, hogy komolyan felajánlotta volna a lemondását. Akkor, talán éppen azért, mert a kormány nem igazán érezte szükségét a nők elleni erőszaktól való látványos elhatárolódást, Gyárfásnak maradnia kellett. S Gyárfás maradt is.

Holott stratégiailag akkor jobban járt volna a távozással. Amellett, noha minden tiszteletem a medencében versenyzőké, a jelen helyzet társadalmi üzenete a fasorban sincs ahhoz képest. Akkor a társadalom felé is megüzenhette volna: a nők elleni erőszak nem bocsánatos bűn. Most, a jelen helyzetben inkább a gladiátorok lázadásának hódolt be. Olyan körülmények között, amikor a legjobb úszók, és nem csak az úszók sporteredményeire is igaz, hogy percéletű érdeklődést csiholnak ki a nagyérdeműből. Amikor van egy nemzetközi terepen elért sportsiker, akkor sokan felkapják a fejüket, és akár még a körutat ellátják forgalmi dugóval. Aztán a harmadik napon a csoda elmúlik, és minden megy tovább. Valójában a sikerek felett ugyanúgy átsiklanak a hétköznapok, ahogy a kudarcok, a meghátrálások felett. Ha az utózöngéket nézzük, az utcai, közlekedési beszélgetések foszlányait hallgatjuk, akkor már az Olimpia sem igazán kerül szóba.

Miközben természetesen sokakban azért ott motoz az is: a versenysportolók java része nem a saját költségén versenyez, és nem hobbiból műveli a sportot. Sok szempontból ugyanolyan közfellépő, mint egy artista, egy színész, vagy akár egy politikus. S igen, elfogadom, hogy nálam nagyságrendekkel gyorsabban úszik, fut, gyalogol bármelyikük. De ezért fizetik. Ahogy a sportvezetőket pedig azért, hogy az adott körülmények között érje el a legnagyobb felhajtást, reklámot, és a legjobb eredményt. Ezen a gondolatsoron persze eljuthatunk odáig is, hogy Gyárfás jelenlegi lemondása pontosan ezt a célt szolgálta. Az úszók fellépése biztosította a felhajtást. A napokig tartó ide-oda üzengetések pedig azt, hogy az úszók megkapták a mindenkinek kijáró pár perces hírnevet. Így a reklámértéke láthatóan elég jó volt. Az úszók is megkapták a maguk eredményét. Látszólag.

Valójában könnyen lehet, hogy egy igen komoly korbácsot kaptak. Ha ugyanis ezt követően elmaradnak a nemzetközi és hazai sporteredmények, akkor ott lesz a retorikai korbács a sifonérban. Az, hogy: „na hol vannak az eredmények Gyárfás nélkül?”. S erre nem lesz jó válasz az, hogy akárhány évvel korábban, amikor még Gyárfás a posztján volt, akkor ezt, vagy azt elértek. Ebből valójában nem igazán lehet jól kijönni.

Andrew_s
Comments on Facebook