2017. április 23., vasárnap

Oktatás és lexCEU: hova tova?

A közoktatásnak, illetve az oktatásnak mostanában kiosztott taslik hírének újabb hullámai a jelek szerint az MSZP-t is elérték. Erre utalhat, hogy a korábbi János-táblázás után Kunhalmi Ágnes, közel egy héttel a történtek után, de jól megmondta a magáét a kormánynak. A közoktatók szívatása kapcsán is. Miközben a kormányzati gőzhenger is megy tovább a maga útján. Jórészt az előre megfontolt szándékkal elkövetett öntökönrúgás kijelölte úton.  

Az ugyanis eléggé nyilvánvaló, hogy a CEU elleni nagy felbuzdulást csak úgy lehetett menedzselni, ha egy általános érvénnyel bíró törvényt hoznak. Legalább látszólag. A legutóbbi hírek szerint azonban az Oktatási Hivatal hat külföldi egyetem engedélyének visszavonását eredményező eljárást folytatott le. Ha ezeket valahogy ki akarják majd vonni a lex-CEU hatálya alól, akkor még jobban ki kell dugni majd a lólábat a kormányzati köpönyegből. Ha viszont nem, akkor könnyedén megvalósulhat a totálisan zártkörű felsőoktatás, ami valószínűleg a kormányzatnak sem érdeke. Ahogy ugyanis a civil szervezetek általában is ellátnak nemszeretem kormányzati funkciókat, akként a külföldi egyetemek képzései is alkalmasak arra, hogy számos fiatalt kivarázsoljanak munkanélküliségi statisztikából. Nem is csak az ott zajló képzések nyomán, hanem minden olyan, más intézményben zajló tevékenység kapcsán is, amelyben a rendeletileg külföldiesített oktatók közreműködnek. Ugyanakkor egy iskola bezárása mindig felvet pár olyan kérdést, ami visszahullhat az zsigerből intézkedőkre. Nem hiába elismert évtizedek óta annak az idézetnek az igazsága, amely alapján az erőszak az inkompetens vadmarhák végső menedéke („Violence is the last refuge of the incompetent” – Salvor Hardin [Asimov]).

Az egyik nyilvánvaló kérdés, hogy mi legyen az ezeken szerzett diplomák beszámíthatóságával? S mi legyen a folyamatban levő képzésekkel? S mi legyen a folyamatban levő képzéseken majdan megszerzett papírokkal? Különösen az államigazgatásban, illetve az állami pénzből fenntartott intézményekben. Mert a versenyszféra munkáltatói, ha tetszik saját kockázatukra, továbbra is nyugodtan elfogadhatják referencia gyanánt ezeket a diplomákat. De azt mindképpen érdekes lenne látni, amint esetleg államtitkárok, kormányzati tisztviselők felsőfokú végzettsége száll el a semmibe. A folyamatban levő képzésekbe ölt pénzekkel egyetemben. Amely veszteség különben mindenkit érint, ha nem teremt a kormányzat egy tisztességes átjárást más intézmények képzéseire. Mármint az országon belül. Mert az ellen nem igazán lehet „védekezni”, hogy bármely más, a határainkon kívül működő egyetem átvegye ezeket a diákokat. Nyilván nem ingyen, de a tudásukat elismerve. Ami lehet a kormányzat nagyon rövid távú érdeke, de az országnak biztosan nem használ.

Ha a cél pedig a lex-CEU által képviselt szemlélet következetes alkalmazása, akkor persze nem csak a hazánkban szerzett papírokat teheti kérdésessé az intézkedés. A következetesség ugyanis megkövetelné, hogy az olyan papírok honosítását is tagadja meg az állam, amelynek megszerzésében a CEU-hoz hasonló működési modellt követő iskola működött közre. Egyben visszavonva a már honosított papírok érvényességét. Érvénytelenné téve minden más olyan továbbképzés eredményét is, amely az ezáltal érvénytelenített végzettség felmutatásán alapult. Ami azért is kínos lehet, mert egyes pletykák szerint a miniszterelnök, saját lábunkon álló leánykája is valami hasonló papírral rendelkezik. S igen érdekes lenne látni ebben az esetben, amint Orbán Viktor egy hátizsákkal felkerekedik, vonatra száll, és elindul Svájcba magyarázkodni. Esetleg elvonul a leányka munkahelyére megmagyarázni, hogy két tök egyforma képzési rendszerből miért nem egyforma az, amelyikben személy szerint, vagy a családján keresztül érdekelt.

S valószínűleg az az a pont, ahol az ellenzéknek is lehetne némi keresni valója. Elvárni az elfogulatlan, következetes alkalmazását bármely ökörségnek. Könnyen lehet, hogy eredményesebb lenne, mint a sajtótájékoztatós beolvasás. Különösen akkor, ha a beolvasás napokat késik. Mintha valami háttéregyeztetés állna a beolvasás mögött. Miközben az a követelés, hogy kormány „lehetőleg ne döntsön semmiről a közoktatásban 2018-ig, amíg az akkor felálló Botka-kormány át nem veszi az oktatáspolitikát”, még megkésve is komolytalan. Egyrészt azért, mert lehetnek szükségszerűen meghozandó intézkedések is. Másrészt azért, mert Botka nem nyerte még meg a választásokat. Harmadrészt viszont azért is, mert ha az oktatáspolitika terén azt kívánják végrehajtani, amit eleddig kommunikáltak oktatáspolitika címén, akkor valaki nekiállhatna megmagyarázni, hogy az mi is a gyakorlatban. Nem vitatva, hogy a tanártüntetések jelmondataiban szerepelt a 2010-es állapot visszaállításának a követelése. Azonban talán nem ártana arra is emlékezni, hogy 2010 előtt az ellen tüntettek. Különben joggal. Mert Orbán „érdeme” legfeljebb annyi, hogy a folyamatosan lecsúszó oktatáspolitikát zuhanó pályára állította. Amit megállítani kellene, és nem csupán egy lassan, szállingózva, pottyanó pályára terelni.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. április 18., kedd

Maflások az oktatásnak - közképző-szívatás

A közismereti gettók nemzeti programján kívül, amely jelenleg, és első körben, a középiskolásokat érintheti, a pedagógus szakma és a pedagógusok is megkapták a magukét. Az oktatást érintő salátatörvény egyik nagy vívmánya a pedagógushiány egy igen sajátos megoldása. A sajátosan nevelendők oktatásának pedig egy még sajátosabb megoldása.

Tekintettel arra, hogy a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (BTM) diákokkal való foglalatoskodást, normálisan, elég hosszú ideig tanulják az ebben foglalkoztatott pedagógusok, az ezt is érintő „társadalmi egyeztetésre” az Emmi igen méltányos időt adott. Öt egész napot. Az egész törvénycsomagra. Valószínűleg abból kiindulva, hogy ha már a minisztérium szakemberei nem tették meg, másnak sem kell szakmailag belemélyedni a kérdésbe. Mert a végén még renitens gondolatai támadnak. Elkezdenek például értetlenkedni azon, hogy a nevelési tanácsadó a jövőben miért ne adhatna ki felmentő szakvéleményt a diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás tanulók számára. Amelyik szülő ugyanis ezt arra használta fel eddig, hogy „érdemtelenül” vonja ki a gyermeket az iskolai képzés fáradalmai alól, az ezt követően is meg fogja keresni a kiskapukat. A többieket meg minek szívatni? Nehogy véletlenül egy kicsit is jobban érezzék magukat?

De aki azt hinné, hogy az Emmi-ben csak idáig terjed a fantázia, az téved. A tervezet szerint ugyanis „a jövőben nemcsak gyógypedagógus oktathatna bizonyos tantárgyakat az enyhén, illetve középsúlyosan értelmi fogyatékos tanulóknak”. Ami leginkább azt jelzi, hogy a minisztériumi szakértők munkahelyén igen erős lehet a műszaki zár. A logika elleni védekezés gyanánt. Mert lehet ugyan, hogy kisebb nagyobb értelmi fogyatékossággal az egyik gyermek szépen rajzol, a másik jól énekel, vagy Savant módjára képes elmélyedni a csillagászatban. De ezek a gyermekek, mint emberek pont olyan sérültek és sérülékenyek a földrajz, az ének, és rajz-órán, mint bármely más esetben. A nap huszonnégy órájában. Így az őket támogató pedagógusi jelenlét a teljes képzési időben indokolt. Nem csak a kiragadott pillanatokban. Amely pillanatokon kívül az erre nem felkészült tanárok nyakába varrná az oktatáspolitika a velük való foglalkozást. Ami aránytalanul terheli ezeket a tanárokat, és cseppet sem használ a gyermekeknek. A szüleiknek sem. Így a tervezet ezen pontja leginkább azt mutatja: a politikusok lenézik ezeket a gyermekeket, a szüleiket és a gyógypedagógusokat egyaránt. Miközben büntetni fog számos, fokozottan túlterheltté váló tanárt.

Akikből, különösen a szakmai tárgyak esetében, hiány lehet a jelek szerint. Különösen akkor, ha az indokoltnál is több diákot szeretnének tanulmányi gettókba zárni. A hiányt a minisztérium betűvetői, a pedagógusképzés színvonalának emelése, és a tanárok pályán tartása helyett, úgy gondolják áthidalni, hogy pedagógus végzettség nélkül is lehessen tanítani. Ha belegondolok abba, hogy mi meló volt évtizedekkel korábban a sok szakképesítés nélkül ezt-azt tanítókat továbbképezni, illetve szaktanárokkal kiváltani, a jelenlegi egy igen hatásos ötlet. Trappolva visszafele a lenini úton. S még ha csak a leninin... Egyébként a salátatörvény eme szakaszától eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti személyes esetem. Amikor egy szakközépiskolában való tanításhoz az ott szerzett szakmunkásbizonyítvány és érettségi, a szakirányú egyetem, és az ott védett doktori, de még az adott középsuliban hospitált mérnöktanári diploma is elégtelennek bizonyult egy szaktanári állás betöltéséhez.

Ennek az emléknek a fényében leginkább arra lennék kíváncsi, hogy melyik kormányközeli emberke, rokon, illetve ismerős bulija van a jelenlegi puhítások, és szakmailag aligha védhető döntések mögött.

Andrew_s
Comments on Facebook

Maflások az oktatásnak - képzési gettósítás

A CEU-n kívül is van oktatáspolitika. Annyira, hogy a nagy tüntetősdi árnyékában igen komoly maflásokat is osztogatnak. Erre mutatott rá a HVG-ben megjelent egyik írás is. Annak bemutatásával, hogy a középfokú oktatás pofozó-bábúvá tétele igazi apokalipszist hozhat a diákság jövőjét illetően. Jórészt azért, mert olyan adminisztratív intézkedésekkel alakítják át, ki tudja hányadszor, a középszintű oktatást, amelynek a realitásokhoz igen kevés köze van.

Ennek mélyén, alaptézisként valóban meghúzódhat két alapvető, egyfajta kormányfői személyes, illetve egy kormányzati hatalomtechnikai motívum. Nem is feltétlenül egymás kizáró módon. Az utóbbi elég nyilvánvaló akkor, ha a lex-CEU mögé is gondolunk. Valószínűleg nem is újdonság, és a neten több szerzőtől is felbukkanó motívum, hogy minél több, nyelveket beszélő, vitaképes, gondolkodásra szocializálódott állampolgár van az országban, annál kevésbé lehet a faék-egyszerűségű ellenségideológiákat eladni. Ráadásul ez nem csak a világi, hanem az egyházi iskolákban képzett emberekre is igaz. Akik esetleg eredetiben képesek elolvasni a pápai üzeneteket, összefüggéseiben képesek értelmezni Jézus tanításait, illetve a Biblia nagy részét, azok messze humanistább alapról képesek indulni, mint a jelenlegi kormánypártok tagjainak nagy része. Már csak azért is, mert megtanulhatnak különbséget tenni Isten tanításai, és a hatalomhabzsoló egyházak, nem egy esetben szellemi rabszolgaságot hirdető, köznapi szemfényvesztései között. A kormányzat politikai kereszténységéről már nem is beszélve.

Ugyanakkor, a felsőoktatás elleni globális fellépésnek lehet egy egészen egyszerű, a személyes kilátástalanságból fakadó oka is. Annak a felismerése, akár csak tudat alatti megélése, hogy az orbáni oklevél mögött lehet kapcsolati tőke, a kor helyezkedési szabályainak ismerete, apuci segédlete, vagy bármi más. Bármi más, aminek a közel-nullánál több köze van a valós teljesítménnyel elérhető eredményekhez. Egy olyan szakdolgozatra kapva egyetemi végzettséget, amely a saját korában sem lett volna senki más által megvédhető. Nem is elsősorban szakmai, hanem formai okokból. Érthető haragot szülve a kormányfőben bárki iránt, aki jobbat képes alkotni. Mert a hatalom biztosíthat hallgatást a múltról, biztosíthat mesterségesen felduzzasztott hódolói tömeget, számolatlanul szolgálhat tapsoló statisztákkal. De észt, empátiát, intelligenciát, önbizalmat, őszinte elismerést és tiszteletet nem ad. Mert nem adhat. Ha pedig valaki kellő képességek nélkül mégis király akar lenni, akkor a legbiztosabb módja ennek, ha mindenki mást megvakít. Legalább annyit, hogy kialakulhasson ellene egy egységes álláspont. Alkalmasint, ha ez a helyzet állna fenn, akkor sem Orbán Viktor lenne az első a történelemben, akit ilyen motivációs rendszer igazgat. Elég az egykori román vezér feleségének vegyészeti ismereteire, és az akkori kor román felsőoktatására emlékeznünk ehhez.

A fentiek egyébként akkor is igazak lehetnek, ha látszólag nem igazak. A kommunikáció szintjén ugyanis akként szól a maszlag: emelni kell az egyetemi oktatás, és vele a középszintű oktatás színvonalát. Mely utóbbi egyik zálogát a középiskolák központi felvételijében látják. Az egyetemek bemeneti oldalára pedig elitképző intézményeket tennének. Ami látszólag a korábban elmondottaknál objektívebbnek tűnő érveket sejtetnek. Azonban a központi középiskolai felvételi valójában számos diákot aszerint bélyegezne meg, hogy a szülei milyen hatásfokkal voltak képesek érvényesülni. Ha egy gyermek egy közmunkasújtotta térségben születik, és a papa nem a Fidesz helyi Döbrögije, akkor generációs kiszorulhat a kikapaszkodást biztosító oktatási formákból. A tehetségétől, készségeitől és képességeitől gyakorlatilag függetlenül. Az elitnek fenntartott gimnáziumokba tehát nem a képességei szerinti elit diákok, hanem szülők pénzén versenyre idomított csemeték dúsulhatnak fel. A bemeneti oldalon megugorva a lécet, és sokat kiszorítva. A kimeneti oldalon azonban alulmaradva minden olyan megméretésnél, ahol a mérce nem a pénz, hanem a tudás. Valójában ezek az intézkedésék tehát nem csökkentik, hanem gyorsítják a papírok száguldását a lejtőn. Mert ahhoz, hogy a jóelvtársak csemetéi túléljék az egyetemet, ahhoz a legbiztosabb mód a követelmények csökkentése a felsőoktatásban. S van az a politikai nyomás, amelyért a rektoroknak is korpásodhat a lelkiismerete.

Miközben tudjuk, nem csak az ország, hanem az ipar vezetői között sem kevesen vannak, illetve voltak már egy éves is, akiknek sokkal inkább középostoba szolgák, mintsem autonóm személyiségek kellenek. Alkalmasint a kötelező középiskolai felvételi pártolását is Parragh dobta közhírré tavaly. Amire az internet még akkor is emlékezik, ha a hírt az eredeti linkről elvitte már a cica.

Így aztán a középfokú képzési rendszernek, a teljes kormányzati súlyt beleadva, lezavart maflás, még anyagilag is kifizetődő lehet egyeseknek.

Andrew_s
Comments on Facebook