2011. szeptember 4., vasárnap

Egy nap Bécs - Indulatba jöttünk


Télikert és lepkeház Bécsben
Bécs itt van a szomszédban. Tudjuk. Ha máshonnan nem, akkor a történelemkönyvekből. Nyögte Mátyás bús hadát, és a rendszerváltás környékén a magyar hűtőszekrény-turistákat. Mondhatnánk, hogy „így járt”. Manapság azért kevesebb magyar rója az útjait, bár olykor a legmeglepőbb helyeken találkozhat magyar csoportokkal az, aki hazánkból odavetődik. Kocsival, vagy anélkül. A magam részéről inkább anélkül. Kocsim nem lévén a busz és a vonat közt lehetett választani, és lévén a West-Banhof a város közepén a vasút tűnt jobbnak.

Utólag nem bántam meg. Bár az út előzményei meglehetősen a hazai turizmus tipikus jegyeinek fényével volt megvilágítva. Mert például már jegyet szerezni a vonatokra is kaland volt. Az ember naivan bemegy a Keleti Pályaudvarra és elkezdi keresni a nemzetközi jegypénztárt. Ha busszal ér oda, lelke rajta. A buszok mostanság nem a pályaudvar mellett, hanem előtte állnak meg. Ezzel önmagában semmi baj. De ha a turista azt hiszi, hogy jól láthatóan ki van írva a bejáratnál, hogy merre találja a jegyeket, hát téved. Az azonban pozitívum, hogy az információnál kedvesen eligazítják. S ez itt nem a pejorizáló gunyorosság hangja. Tényleg mosolyogva és tényleg eligazítják az ember betévedő gyerekét. Üdítő jelenség a nagy hazai kirándulóvilágban.

Az, hogy a megadott helyhez közeledve már feltűnik a jegypénztárra utaló kiírás, szintén bíztató. Az hogy peront kettészelő vaskerítés előbb van, mint a jegypénztár, már kevésbé. De megúsztam. Mármint a magyarázkodást, hogy honnan legyen adott esetben előbb jegyem, mintsem megvehetném. Szóval. Nagy igyekezettel irány a jegypénztár. Ott részben félhomály, részben egy sorszámköpő automata várja a betévedőket. Az előbbi lehet egy szubjektív hatás, mivel kint süt a nap. Az utóbbi sajnos nem a környezet varázslata, hanem a súlyos papírpazarló valóság. Ha ugyanis valaki csak kicsit óvatlan, akkor szép hosszú papírcsíkkal kapja a sorszámot. Biztos humanizmusból, hogy ki is törölhesse vele, ha már megkapta.

Mert ne adja az ég, hogy valaki mondjuk a jegyvásárláshoz és az információhoz egyaránt sorszámot kérjen. Kipróbáltam, és hibának bizonyult. Kiderült, hogy a sorszám hívása az információs ablakhoz köszönő viszonyban sincs a valósággal. Amikor hívtak, még javában csevegett ott valaki. De sebaj, a türelem ősi erény. Tehát gyakoroltam, és kivártam. Majd nekiszegeztem az információs ablak mögött ülő hölgynek a kérdést, hogy ha egy napra megyek pénteken, akkor mik a lehetőségek. Ez szerdán történt. A hölgy valami alig érthető hang kiadása mellett kiadott két sajtcédulát. Ez valami sorozatban fénymásolt izéből kézi ollóval levágott papírcsíkot akar takarni, melyen kinyomtatva ott voltak a vonatok. Egész napra. Mert nyilván azért emeltem ki, hogy reggel mennék, és este jönnék, hogy megkapjam ezeket a cetliket. Rajtuk az este induló vonatokkal is.

Ezt követte a fogós ravasz kérdés, hogy mennyibe kerül a jegy. Ez már meghaladta az információs pult teljesítőképességét, mert a kartársnő gyakorlatilag szó nélkül felállt és távozott. Sebaj, megkérdezte. Ezt onnan tudom, hogy amikor visszajött, akkor elkezdte elmondani, hogy mennyi az annyi. Még jó, hogy valahol ott a háttérszemélyzet, aki tudta. Közben persze nem meglepő módon már vagy négy, sorszám szerint hívott ember állt sorba az információs ablakhoz. De az erény, mint türelem tekintetében legalább edződtek. Ám az, aki azt hiszi, hogy ennyivel meg lehet úszni a jegyvásárlást, az téved.

Mint írtam, előrelátóan két cédulát szereztem. A jegyvásárláshoz vezető felett eljárt az idő, mivel közben hívták, míg az információt gyűjtöttem. Sebaj, miután sikerült egy olyan ablakot találni, ahol éppen nem állt senki, odamerészkedtem, és mondám, hogy sajnos kimaradtam a jegyvásárlásból. A válasz rögtön, és morcosan meg is érkezett: „Nem kimaradt, hanem nem figyelt eléggé”. Na nehogy már azt higgye a kedves vásárló, hogy majd foglalkozunk vele, főleg, hogy már a kolleginát is fárasztotta holmi jegyárakat kérdezve. Netán valami ilyesmit mondunk, hogy „Igen, de sajnos nem tudom előresorolni. Tépjen kérem új számot, és köszönjük a türelmét.” Az utóbbi simán kiváltható a „Nem tudok mit tenni, a komputer osztja be” csatakiáltással. Mert öntudatosan halad a hölgy a munka frontján, és nem alázkodik meg a vásárló előtt.  Maradjon otthon a marhája. Mit zargatja itt a szolgáltatás serény hangyáit ilyen marhaságokkal.

Természetesen, mivel Magyarországon élek, tudom a dolgom, új sorszámot tépek. Közben egy német házaspárt is elirányítok, hogy hol tud sorszámra szert tenni. Mert ki van ugyan írva, hogy ki itt akar valamit, szerezzen sorszámot, de a régi jegykezelők méretét idéző készülék az ő szétkopott gumikerekeivel árván és segítséget nyújtó alkalmazott nélkül várja az arra tévedőket. Szóval új sorszám, friss ropogós, fél méteres papírslejfnin. Hála az említett adagolószerkezetnek. A jegypénztáras pechére ugyanoda kerülök vissza, ahonnan kis idővel előtte elhajtottak. Innen már majdnem gördülékeny a dolog. A sajtcédulákról felmondom a menetrendet, és kérem a jegyet. Egy napra, és tudom, hogy főleg sétálni szeretnék Bécsben. A pénztáros szerencsére jobban tudja, és helyből a drágább, a helyi közlekedés két napját is tartalmazó jegyet ajánlja. Kicsit úgy van ezzel az ember ezután, mint az egyszeri sebész-vicc poénja, „Mondom, jobb, mondom kéz”. Mondom egy nap, mondom péntek, mondom helyjegy.

Kérdem, nem-e létezik-e, a másik jegy. Létezik természetesen. Talán nem kellene meglepődnöm, hogy az eurós ár mellé azonnal mondja a hölgy a forintos árat is. Sőt, ez lehetne kellemes udvariasság is. Azonban hiába néztem szerte és szét, sehol nem láttam olyan táblát, ahol az éppen aktuális árfolyam ki lett volna téve. Visszaszámolva, nem volt vele gond, de az igazán udvarias gesztus mégis az lett volna, ha ki van függesztve a pénztár fölé. Hátha nem haladta volna meg a komputer vagy akár egy darab kréta képességeit. Azon, hogy a helyjegy árát az információs hölgy nem tette hozzá, amikor a jegyárat kérdeztem, túlélem. Az árát is. A pénztáros megkérdezetem. Közli, hogy mennyi az annyi, valamint azt, hogy nem kötelező. Azok után, hogy eddigre már nem kis időt elszórakoztattuk egymást a vasúttársasággal a nem-kötelezőség kérdés pár másodperces mérlegelése megbocsáthatatlan. „Most akkor kell, vagy nem kell?” hangzik az öntudatos kérdés, és az ember ismét visszalép pár évtizedet a múltba. Kell, tehát adja. Üsse kavics visszafele is. Hurrá, utazunk.

Nem egyszerűen, de alaposan. Mert aki azt hiszi, hogy egy nemzetközi vonat pontosan indul, az téved. Na jó, nem innen indul alapvetően, mert a Dacia annyira nemzetközi, hogy különböző országok küldenek hozzá kocsikat. Így minden nemzeti vasúttársaság hozzátesz itt keleten egy kicsit a késedelemhez. Az eredmény az időhólabda effektusa. Már a Keletiből 20-25 perc késedelemmel indul. Ez akár még érthető is lenne. Az már kevésbé, hogy a kedves utasok erről mi a szöszért nem jogosultak tájékoztatást kapni. De, mint tudjuk a türelem fontos erény, és ha már kifizetve a jegy, menjünk vele.

Tehát várunk a csendben, már amennyiben nem a pályaudvar csendes, hanem a vasúttársaság. A jegyvizsgáló áll hosszú méla lesben a vonat mellett, a hangosbemondó hallgat a késedelem mértékéről, vagy csak a szokásos, érthetetlen bugyogó infót adja. Amiből az, aki a vonatban ül, csak a torz zajt hallja. Az, hogy a jegyvizsgáló, alias kalauz végigmenjen a kocsikon, vagy a kocsikon legyen egy hangosbemondó, igazán kár is lenne elvárni. Nem azért, mert nem lehetne elképzelni a szolgáltatás ilyetén fordulatát, hanem mert tényleg kár lenne elvárni. Úgysem teljesülne. Mert nehogy már az utas azt higgye, hogy a szolgáltató azért van, hogy őt kiszolgálja. Illetve ezt is hiheti. De felesleges. A Dacia esetében mindenképpen. Ahhoz más vonalakon, vagy más társasággal kell utaznia. Egy balkánt is megjáró kocsikat tartalmazó vonathoz balkáni kiszolgálás tartozik. Már ami azt illeti, hogy a „balkáni” szóhoz milyen pejoratív értelem társul. Holott nyugodtan jellemezhető és leírható lenne a „pocsék” jelzővel.

Annak ellenére, hogy a Keletiben is van néhány magáról megfeledkező dolgozó. Az aki például mosolyog az információnál, megköszöni a jegyeket a vonaton és készséggel elmeséli a késedelmes indulás okát. Remélhetőleg azért nem lesznek munkanélküliek, mint a munkásöntudat megcsúfolói, akik embernek, sőt, ügyfélnek tekintik az utasokat.

Simay Endre István

1 megjegyzés:

  1. Az írás az euroASTRA-n szintén olvasható:
    http://www.euroastra.info/node/53679

    VálaszTörlés