Hiszünk-e a könnyeknek?

A filmek örök recepturája szerint, a népszerűség titkaként, bele kell írni a forgatókönyvbe egy gyereket és egy kutyát. Azt, hogy ez mennyire működik, nyilván bárki, aki moziba jár fel tudja mérni. De kétségtelenül lehet benne valami. Ahogy abban is, hogy kell egy ábrándos szemű hősnő is, akit a film témája szerint elrabolnak vagy sem, illetve elraboltatása esetén vagy megmenekül a végén, vagy sem. De semmiképpen nem árt az sem, ha olykor sírva is fakad a filmvásznon. Ha nem bánatában és hányattatásainak bizonyítékaként, akkor örömében. Ilyenkor ráközelítenek, és mindenki átélheti a megszemélyesített sírnivalót.

Legalább is nők esetében és az euroamerikai filmipar termékeit személve, melyek kétségtelenül az öreg kontinens színházi hagyományainak kebelén növekedtek akkorára, amekkorának manapság látjuk. A dramatizált érzelmi jelenetekkel azonban, túl azon, hogy sablonossá tesznek egy-egy fordulatot a cselekmény szövetében, van egy másik problémája is. Mondjuk van több is, de ezúttal egyet emelnék ki a sokból. Nevezetesen azt, hogy nem csak a filmeket, színdarabokat teszik érzelmileg sablonossá, hanem közvetett módon a mindennapjainkat is. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a mindennapok érzelmi képeit tükrözik-e vissza a különböző, színészekkel megvalósított átiratok, vagy fordítva. De ez talán kicsit a tyúk és tojás viszonya feletti vitához válhat hasonlatossá. 

Azért az a valószínűbb, hogy előbb alakultak ki azok az érzelmi állapotok, mint a megformálásuk a színészet által. Miközben a közösség más tagjainak manipulálására alighanem a deszkák világot jelentő voltának felfedezése előtt is felhasználásra kerültek a könnyek. Mely felhasználáshoz a társadalom viszonya meglehetősen diszkriminatív. A környékbeli kulturális hagyományokat tekintve mindenképpen, mivel a fiuknak kevésbé nézik el, ha elpityerednek, míg a lányokkal szemben egyfajta burkolt elvárás is érvényesül a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokkal kapcsolatban. De az egészen biztos, hogy a társadalmi tolerancia lényegesen nagyobb a női nem képviselőivel szemben. Ez, nem egy esetben, és nem is túl meglepő módon, éppen az ellenkező hatás megnyilvánulásához is vezethet. Ha ugyanis valaki tényleg az érzelmi manipulálás eszközeként, és túl gyakran alkalmazza, az érzelmileg kifáraszthatja a környezetét. Elérve azt, hogy valós probléma esetén se nagyon figyeljenek fel rá. Hasonlóan az ok nélkül farkast kiáltó bojtárhoz. Az azonban bizonyos, hogy a kisbojtár-szindróma megnyilvánulását akkor különösen elutasítással hajlamosak kezelni az emberek, ha az egyfajta érzelmi zsarolásként nyilvánul meg. 

S ezen a ponton kétfele, mind vissza-, illetve előre-utalással is élnék. Visszautalással annyiban, hogy aki a filmművészet vagy színházi világot tekinti hétköznapi élete sablonjának, alighanem hajlamosabb lesz az érzelmi megnyilvánulások túldimenzionálására. Aztán a környezet vagy elviseli a kicsit, vagy nem is kicsit affektáló embertársat, vagy sem. A gyakorlatban a „vagy sem” a gyakoribb, mely állítást alighanem nemtől függetlenül, koedukáltan megerősíthet a nyájas olvasó. Ahogy alighanem azok a hölgyek is egyet tudnak ezzel érteni, akik párjukon egyre nagyobb közönyt tapasztalnak a könnyes nagyjelenetekkel szemben. Mígnem a vigasztaló szavak helyett legfeljebb a zsebkendő felajánlását képesek kiváltani. Szelídebb esetben. Mivel létezik egy alternatív, agresszívebb forgatókönyv is. Annyiban mindenképpen, hogy ha a partnernek csak a tehetetlenségérzetét erősíti az látszólag magyarázat nélküli érzelemroham, akkor a továbbiakban ez a tehetetlenségi frusztráció fogja meghatározni a cselekedeteit. Amin az sem fog sokat segíteni, ha egyszer csak ráébred, hogy „úgy sincs rajta sapka”, mert alapvetően az emberi manipulációja, és nem valós érzelmi tartalom kimutatása a cél. Azaz a könnyek valójában egy érzelmi agresszió megnyilvánulási formái csupán.

Az előreutalást pedig annyiban ejteném meg, hogy számos más tekintetben is hasonlóan működünk. Ha túl sokszor látjuk, egyfajta immunitás alakul ki, és akár komoly emberi problémák megnyilvánulásaival szemben is hasonlóképpen fogunk reagálni. Legyen az a nyomor, a hajléktalanság, vagy egy-egy személy szociális krízishelyzete, melytől elfordulunk inkább, mintsem odafigyelnénk. Egyébként az is közös vonásként jelentkezhet, hogy a személyes tehetetlenség érzése alig kisebb ezekben az esetekben. Egyszerűen azért, mert többnyire ezekben az esetekben nincs módunkban valós segítséget nyújtani embertársainknak, és nem mindenkinek elegendő megnyugvást biztosít az a verbális pótcselekvés, amit nyilatkozatok formájában naponta megélhetünk a közszereplőktől. Mely egyébként sokszor éppen úgy egyfajta érzelmi agresszió része csupán, mint a síró élettárs esetében. Mert mi másként lehetne értékelni a szolidaritás és társadalmi felelősség emlegetését olyanoktól, akik vigyáznak arra, hogy ezek látszatától is óvakodjanak. Leszámítva persze mások bíztatását.

Az sem állítható persze, hogy a két dolog az egyes ember pillanatnyi életében független egymástól. Az, akit a környezete jól ellát tehetetlenségérzéssel, alighanem érzékenyebben, vagy éppen fásultabban fog reagálni a magánéletében a hasonló hatásokra. Hogy aztán a kiegyensúlyozatlan magánélete visszahasson a mindennapjaira is természetesen. Egyfajta ördögi körbe kergetve az érzelmi csapdába került embert, amiből, önerőből építkezve, nem egy esetben a szinte teljes elfásulás a látszólag egyetlen kivezető út. Ami ugyancsak nem ritkán olyan szintű szociális elszigetelődéshez vezet, hogy emberünk esetleg a következő lesz, aki munkanélküliként az utcán lakók sorát fogja bővíteni. Az is biztos, hogy bár a filmekben és romantikus regényekben ilyenkor jön a „szerelem ereje”, mely minden akadályt legyőz. Sajátos módon, és ezt alighanem szintén sokan megerősíthetik, ebben a mindennapjainkban is lehet valami. Ha nem is annyira, mint az említett művekben, de annyiban bizonyára, hogy a magánélet az, ahol könnyebb egyfajta pufferzónát biztosítanunk egymásnak. Annyiban legalább, hogy ne használjuk érzelmeink megnyilvánulási formáit a másik sakkban tartására. Mert sok más mellett a személyes kapcsolatokban lényeges érzelmi bizalom is a kapcsolati múlt ködébe veszhet.

Simay Endre István