Életjog és hittörvény.

Abortusz. Egy szó, ami mögött emberi tragédiák húzódhatnak meg. Meg nem született gyermekek és meg nem született testvérek. Akár természetes úton következik be, akár mesterséges beavatkozás következménye. Ezen talán nincs is vita az életet spirituális irányból, vagy annak biológiai mivolta felől megközelítő emberek között. A vita a részletek kapcsán szokott fellángolni. Végső soron a természetes folyamatok során megszakadó terhességek kapcsán is, de a művi terhesség-megszakítás okán igen gyakran. Nem egy esetben politikai nyomásgyakorlásra felhasználva azt a természetes emberi igényt, hogy utódokat hagyjunk magunk után.

Amiért érdemes, bár röviden a biológiai, fiziológiai okokból megszakadó terhességekről is szólni, az az, hogy nem egy esetben szintén lelkiismereti válság okozója lehet. Az orvostudomány ma elérhető vívmányai, kellő gazdasági és technológiai áldozat árán, nem egy esetben olyan terhességek megőrzését is lehetővé teszi, melyek egyébként nem vezetnének születéshez. Vajon ki az, aki magára veheti annak a terhét ezekben az esetekben, hogy döntsön a magzatról, és az anyáról. Az élet tisztelete, és technológiák ismerete azt mondatná, hogy mindent tegyünk meg a magzat és anyja életben tartására. Az emberség azonban azt mondatná inkább, hogy csak abban az esetben, ha a gyermeknek, és anyjának az emberhez méltó élet is biztosítható. Nem gazdasági értelemben, nem a szociológiai körülményeket tekintve, hanem az ember, mint szellemiségével élő biológiai létező számára.

Egyébként ez utóbbi nézőpont az, ami egy másik, szintén az ember életét érintő döntési rendszerben is a vita alapja. Aki az eutanáziára tippelt, nyert. Abban az esetben is alighanem ez a szemlélet lehetne egy értelmes vita alapja. Kihagyva azokat a szempontokat, melyeket kívülről próbálnak az ember és élete közé erőltetni. Mert akkor, amikor olyan nézőpontok mentén próbálnak érvelni, mely az adott embernek nem sajátja, végső soron egy szellemi, életvezetési erőszaktételről is szó van. Legyen az akár egészen durva, vagy a szeretet diktatúráját hirdető. Az adott ember életét ugyanis a legritkább esetben az fogja leélni, aki törvényekkel, vagy akár csak roppant jó tanácsokkal siet a döntéshozatalba kéretlenül részt venni.

Valami ilyesmi jutott eszembe az utóbbi időkben fellángolt viták és parlamenti törvénykezések kapcsán, melyek terepe a művi terhesség-megszakítás. Az alaphelyzet ismert, de a röviden össze is foglalható. A törvénykezés az egyik kezével elveszi az abortuszokra szánt költségvetési támogatásokat, míg a másik kezével elosztja ott, ahol semmi kötődés nincs az említett családi események megelőzésével. Mert amennyiben nem a serdülők felvilágosítását fogja szolgálni, akkor nem a kívánatlan terhességek megelőzését, az abortuszhelyzetek csökkentését célozza, hanem egy propagandafogást. Üdülőtáborokét például, melyben a régi úttörőtáborok mintájára akár a következő nemzedékek agymosásának anyagi fedezetét teremtheti meg. Már ez önmagában valami képmutatás gyanúját veti fel a kereszténységet zászlóra tűzők részéről.

Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy valami nem teljesen látszik kereknek a történetben akkor sem, ha máshonnan közelítenénk a témához. Furcsa ugyanis az élet tiszteletéről szóló mondatokat hallgatni egy olyan párt részéről, melynek vezetője híres, ha nem hírhedt a vadászati kapcsolatairól. Annyira, hogy a 2011-es év korábbi hónapjaiban még védett állatok vadászhatóságáért való lobbitevékenységéről is hallani lehetett. Természetesen a vadászat és az abortusz ilyen összemosása csúsztatással vádolható, és tudom, a Biblia sehol nem említi a vadászat tilalmát. Maradjon tehát ez meg csak az élet tiszteletével kapcsolatos függő gondolatnak. 

A vallási kötődés azonban már kevésbé választható el az abortusz megítélésétől. Azonban a vallási kötődések sajátja, hogy alapvetően az adott közösségre tartozik. Még mindig nem az abortusz témájához, hanem ezúttal a vallási megítéléshez tartozó függő mondat következik. Annyiban, hogy például egy mohamedán, a vallása nevében, mennyiben kényszerítheti rá nézeteit egy keresztényre. Már csak azért is, mert ilyen problémák mentén korábban háborúk is keletkeztek. Márpedig a kérdés fordítva is értelmezhető. Egy ország parlamentje mennyiben tehet kényszerítő jogi lépéseket egy vallási nézetrendszer jegyében akkor, ha egyébként, hivatalosan, vallásszabadság van az országban. Mert az, hogy az azonos eszmerendszerben hívők egymás felé morális vagy hitiratokban kodifikált elvárásokat támasztanak, az lehet természetes. De mennyiben kényszeríthető rá büntetlenül másokra. Még akkor is, ha különben a legjobb és legőszintébb szándék is vezérli híveit.

Az abortusz itt léphet be a képbe. A legjobb és legőszintébb szándék feltételezésénél. S kiemelten nem azért, mert a kereszténységtől függetlenül feltétlen híve lennék annak, hogy jobb sorsra érdemes magzatok életfolyamatait megszakítsák. A feltételek azonban alighanem túlmutatnak azokon az orvosilag, magzatfejlődésileg indokolt körön, melyet úgy tűnik a kereszténységet politikai zászlóra illőnek érző törvénygyártók is elfogadhatónak tartanak. A feltételrendszerbe azok a szempontok is súlyt adhatnak személyes döntéseknek, melyek a fogantatás, és a megszületendő gyermek gondozásának és felnevelésének a körülményeit ugyancsak figyelembe veszik. A fogantatás körülményei kapcsán, természetesen csak gondolatkísérletként érdekelne az abortuszellenesek véleménye akkor, ha leányuk egy nemi erőszak kapcsán válna anyává. S azért gondolatkísérletként, mert ezt senkinek sem kívánnám, miközben talán érdemes lenne a családvédelemben dolgozók véleményét is meghallgatni e témában.

Ahogy, akár csak orientációs jelleggel érdemes lenne más tekintetben is az emberi odafordulás jegyében odahallgatózni, ahol a családok életét nem fűtött irodákban tervezik beszabályozni. Ott, ahol a szociális depriváció már inkább szociális depresszió, és a Maslow-piramis alapjainak felszedése zajlik, vajon milyen lehetősége van a megszületendő gyermeknek. Olyan emberi állapotokban, amikor a szexuális kielégülés az egyetlen elérhető, a zéró-pontnál magasabbnak tekinthető élethelyzet. Ahol, ezzel párhuzamosan, az okszerű védekezésnek szinte semmilyen lehetősége nem áll fenn. Például azért, mert a napi élelmezés is probléma, és felvilágosító foglalkozások, illetve óvszeradományok helyett agymosó-táborokra kell a költségvetési fedezet. Hogy ilyenkor az abortusz-e az egyetlen megoldás? Sajnos alighanem igen, mert sem a magzat megfelelő fejlődése, sem a megszületett gyermek megfelelő gondozása nem biztosított. Ahogy sajnos a szülők emberi méltósága, emberhez méltó élete sem.

Amikor tehát a magukat keresztényinek tartó politikusok nem a szociálisan indokolt abortuszok okainak megszüntetését, hanem az elvégzésük tiltását tekintik központi problémának, akkor ugyancsak szemforgatási gyanú fogalmazódhat meg. A Biblia a vadászat tilalmán kívül ugyanis arról sem rendelkezik, hogy vesd meg fele-barátaidat, ha nincs lakásuk. S vesd börtönben, ha ennek ellenére még léteznek. Mert vajon ugyanezek a politikusok elmondhatják-e tiszta lelkiismerettel, hogy mindent megtettek az emberhez méltó életkörülmények megteremtése érdekében. Mert a kereszténység alapvetően az emberi szeretetről is szól, s ilyen szempontból az alanyi jogú demokráciáról. Nem arról, hogy menj templomba, majd tegyél meg bármit, amit csak hatalmadban áll. Mert elfogadva azt, hogy a nagyobb közösség lehetőségei adottak, az elvárható lenne a szeretet vallását politikává emelőktől, hogy jogi eszközökkel ne fokozzák azok elesettségét, akiknek amúgy is meg kell küzdeniük mindazzal a konfliktussal, amit egy gyermek elvesztése okozhat.

Simay Endre István