Közfokozatvilág.

A köztársasági elnök egyetemi fokozatának kérdése alighanem olyan állóvizet kavart fel, ami csak látszólag őrizte a felszínen a nyugodt víztükör jellemzőit. Miközben a mélyben elég régóta a nyugtalan örvények világa uralkodott. Ezt mutatja az, amit a nyilatkozatok és ellennyilatkozatok sugallnak. Mintegy utólag felmentve az egyetemet a doktori cím odaítélésével kapcsolatban, és előre nyitva hagyva a kaput az eljövendő időszakokra is. Az előtt mindenképpen, hogy meglehetős felületességgel lehessen kezelni a fokozatok odaítélésének körülményeit.

Mert mi mást lehetne abból gondolni, amikor az egyetem dékánja ad hangot olyan véleménynek, ami szerint a plágiumgyanún kívül is számos hibát tartalmazó dolgozat megvédése körül minden a legnagyobb rendben van. S minden a legnagyobb rendben is volt. Beleértve azt is, hogy a dolgozatot bírálók nem tették szóvá az utókornak megörökített helyesírási hibákat, nyelvi következetlenségeket sem. Márpedig alighanem elvárható lenne még egy szimpla középiskolai dolgozattal kapcsolatban is a szabatos fogalmazás és a megfelelő helyesírás. Még akkor is, ha elfogadjuk azt, hogy stílustörések, kisebb nyelvtani hibák óhatatlanul becsúsznak, becsúszhatnak.

A fentieknek nem azért van jelentősége, mert a nemzeti öntudat kialakulását sejtjük mögötte. Már csak azért sem, mert bármely nyelven írt dolgozat esetében elvárható. Azért lenne szükséges elvárás, mert az egyértelműséget szolgálják. Márpedig egy tudományos dolgozatnál, és a doktori dolgozat azért mégis inkább ez a kategória, szükség van arra, hogy világosan kitűnjön belőle a szerző közlendője és az állásfoglalása. Nem a politikai, hanem a szakmai állásfoglalása. Mert még egy politológusnak sem a politikai elfogultságát, hanem a politika-tudomány keretein belüli felkészültségét lenne jó mérni egy fokozatszerző dolgozat kapcsán. Az persze kérdéses lehet, hogy ez mennyire valósul meg a gyakorlatban bizonyos szakterületen. S alighanem egyfajta social engineering mindig zajlik egy doktorátus megszerzésénél éppen úgy, mint az élet számos más területén is. 

Ami azonban ennek nem igazán lehet tárgya és áldozata, az a szakmaiság. Ha például valaki, mondjuk, a búzatermesztéssel kapcsolatos művet ír, akkor joggal várható el, hogy ne keveredjenek a dolgozatba és a védéskor előadott prezentációba árpát ábrázoló képek. Mert különben óhatatlanul „Dr. Ezésez Géza karrierje” jut az eszünkbe majd a dolgozat kapcsán. S itt kaphatnak szerepet a hivatalos bírálók. Vagy legalább is helyet kaphatnának a folyamatban. Nem formálisan, mert ebben az értelemben mindig is részei a folyamatnak, hanem szakmailag. A kiragadott példánál maradva, elvárásként szerepeltetve velük szemben, hogy ismerjék mind a búzát, mind az árpát, és képesek legyenek megkülönböztetni a két növényt. S meg legyen bennük az a képesség, hogy a dolgozatot ebből a szempontból is ellenőrzés alá tudják venni, és a fellelt tévedést szóvá tegyék a bírálat megfogalmazása során. Tehát a szakmai képességek mellett legyen meg bennük a szövegértésre, összefüggés-keresésére való képesség, valamint az a szorgalom és türelem, amivel például végigolvassák az adott dolgozatot. Mert egy tudományos dolgozat bírálása nemcsak megtiszteltetés, hanem felelősség is.

Amennyiben nem ilyen, mindezen erényeket felsorakoztató bíráló végzi el a dolgozat minősítését, óhatatlanul magát a minősítést teszi kétségessé, a címet pedig komolytalanná. Erre természetesen lehetne azt felhozni, hogy a bírálatot a szakma nagy öregjei végzik, akik mintegy alanyi jogon ismerik a szakma minden apró stiklijét és mesterfogását. Azonban egyáltalán nincs arra garancia, hogy egy kellően hosszú ideig fennálló, kontraszelektálódó rendszerben a bírálók nem pontosan olyan felületes vizsgálódás alapján kaptak esetleg tudományos fokozatot, melyek odaítélésében később maguk is részt vesznek. Eleve felületesen végezve a bírálatokat. Egyrészt azért, mert úgy érzik, hogy az opponensi megbízás megérdemelt juttatás, ami életkor, vagy bársonyszék-koptatási idő alapján alanyi jogon jár. Az opponensként nyújtott teljesítménytől függetlenül, és akár az egész védést is végigszunyókálva. Másrészt azért is, mert a saját alkalmatlanságukról adnának hiteles bizonyítványt egy aprólékos, ámde megannyi hibával terhelt opponensi véleménnyel.

Sokkal egyszerűbb tehát az „én nem bántom a Te jelölted, Te se bíráld az enyémet” szemlélete mentén haladva elvégezni a különben időt rabló dolgozatminősítést. Bízva abban, hogy az egyetemi, akadémiai hierarchiában betöltött pozíció megvédi attól az opponenst, amitől a legjobban fél. Ebbéli munkájának nyilvánossá válásától. Akár közvetlenül nyilvánossá téve a dolgozat mellett a róla írt bírálatokat, akár közvetve a fokozattal kapcsolatban támadó fenntartások kapcsán. Márpedig akkor, amikor komoly szakmai kétely merül fel egy cím odaítélése kapcsán, óhatatlanul felmerül az a kérdés, hogy miként is lehetett szó nélkül odaítélni. S ebben az értelemben érthetővé válik a köztársasági elnök dolgozata kapcsán az is, hogy miért indult el szinte azonnal az egyetemi rendszerben dolgozók egyfajta összezárása. Miszerint a „Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának dékánja szerint nincs ok azt feltételezni, hogy nem kellően megalapozott döntést hozott az a bizottság, amely húsz évvel ezelőtt elbírálta Schmitt Pál doktori disszertációját”. 

Ha figyelembe vesszük, hogy még műkritikai elemzéseknél sem korlátlan az idézhető szövegtartalom aránya egy dolgozatban, akkor ez a jelen dolgozat esetében önmagában is kérdésessé teheti a dékántól idézetteket. Ugyanakkor a döntés része természetesen a minősítési fokozat is, melynek része kellett volna, hogy legyen a dolgozat formai és nyelvhasználati szempontból végzett bírálata is. Ha tehát formai fenntartások még utólag is megfogalmazhatóak, és a nyelvhelyességi problémákon mosolyog a fél ország, akkor az a summa cum laude (kiváló) minősítés sokkal inkább az odaítélőket minősíti, mint a dolgozatot. A formaiságnak ugyanis ki kellene terjedni arra, hogy a jelölt képes és alkalmas a választott szakterület módszertanát okszerűen alkalmazni, és az azzal elért eredményeket szabatosan prezentálni. De, ugyanakkor, a köztársasági elnök dolgozata még csak nem is műelemző jellegű, hanem önálló munkaként került benyújtásra a hírek szerint. Nem arról szól tehát, hogy elemzés alá vette volna Nikoláj Georgiev munkáját, és ezért idéz belőle sokat. Sajátos módon ezt az egyik lehetséges magyarázatot sem Schmitt Pál, sem az egyetem dékánja nem vetette fel. Így aligha erről lehet szó. Bár ebben az esetben világosan ki kellene derülnie, hogy mi az idézet, és mi annak vitája a szövegben.

Ahogy korábban is írtam, ehhez azonban olyan bírálókat kellett volna állítani, akik szakértői a jelölt által benyújtott dolgozat témájának. Az Origo-n megjelentek alapján az egyik bíráló, Kertész István történész manapság megfogalmazott véleménye szerint is szakszerű és kiváló volt az említett dolgozat. Kérdés, hogy a nyelvi problémák miért nem tűntek fel a kiváló történésznek, ha valóban végigolvasta tüzetesen az anyagot. Az csak hab a tortán, ha a kiváló bíráló különben ókortörténészként bírálta „Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése” című értekezést. Mert bár kétségtelen, hogy az ókorban rendeztek először olimpiai játékokat, azért támadhatnak kételyek az ókortörténész professzor naprakész sportpolitikai ismereteivel kapcsolatban az újkori Olimpiákat illetően. 

S akkor bizony ismét felmerül a korábban megfogalmazott gyanú. Miszerint a bírálók sokkal inkább a hierarchikus státusz, mint az elvárható szakértelem alapján kerültek kiválasztásra. Tovább erodálva ezzel az egész tudományos közéletbe vetett maradék bizalmat. Egy füst alatt jelentős kétségeket támasztva az egyes fokozatok mögötti valós tudásban és tartalomban.

Simay Endre István