Vallási számháború, felmérésileg.

Jó lenne valami olyasmivel kezdeni, ami valami nagy előrelátást sugallna a részemről, hiszen korábban is írtam a szegregációról, illetve az idegenek elutasítását is érintő egyéb jelenségekről. De valójában egy internetes fórum nyomán jutottam annak a felmérésnek a nyomába, mely az európai antiszemitizmust volt hivatva felmérni. A felmérést az amerikai Anti-Defamation League (ADL) végezte, és közleményük alapján hazánk lakóinak nem sok okuk van büszkélkedni a befogadó attitűdre. Azt hozták ki, hogy a magyarok erőteljesen antiszemiták. Vagyis nem szimpatizálnak a zsidókkal, mivel a köznyelv nagyjából ezt a kettőt tekinti fogalmilag fedésben levőnek egymással.

A jelenség valóban nem ad okot a büszkeségre, mivel bármely ember elutasítása pusztán a vallása, a bőrszíne alapján meglehetősen emberietlen. A felmérésre adott különböző válaszok ugyanakkor szinte azonnal elindították a jelentéktelenítési, és számháborús reakciókat is. Ezek közt aztán voltak olyanok, melyek valami sopánkodó felhanggal közelítettek a témához. Ám szinte természetesen megjelent olyan nyilatkozat is, ami ugyan elismeri a jelenséget, de vitatja a felmérést. Az Index például hivatkozik Kovács András szociológusnak a Szombat honlapján olvasható nyilatkozatára, mint az amerikai felmérés módszertanát vitatóra. Míg ugyanide, a Szombat honlapjára januárban került ki a szociológus saját felmérése, mely ugyanakkor szintén nem a zsidókat érő elutasítottság hiányát jelzi hazánk köztudatában. A jelenség tehát tekinthető úgy, hogy adott, és aki nem hiszi, járjon utána. Vagy utazzon nyitott szemmel és füllel a városban. Miközben azért érdemes talán elgondolkodni azon, hogy vajon ténylegesen a zsidók növekvő elutasítottságát jelzi-e a jelenség, vagy csak a nagy népi bűnbakképzés Európában szinte hagyományosnak tekinthető folyamata került ismét az előtérbe. Mely bűnbakképzésnek sajnos szinte történelmi korokon átívelő alanyai a zsidók, illetve zsidó származásúak. Nem egy esetben szinte szervezett üldöztetésüket okozva, mely közül a múlt századi Holocaust vitte el a fekete pálmát.

A köznapi antiszemitizmus másrészt sokszor mosolyt fakasztó, még ha keserű mosolyt is.  Mert a legtöbb esetben csupán arról van szó, hogy a megkérdezettnek halvány fogalma sincs a saját családjáról. Hasonlóan több más népcsoporttal szembeni elutasítás esetéhez, nem egy esetben az egyes egyén antiszemitizmusa sem takar mást, mint az illető hihetetlenül nagy mértékű ismerethiányát. Melyet, szintén sajnos,í sokszor a hangerő hivatott pótolni. Olykor akár szervezett formában is, és valami sajátosan furcsa hazaszeretet-felfogás keretében. Egy lendülettel utasítva el mindenkit, akit idegennek hisz az adott szervezett hangadója. Függetlenül mindentől. Akár a hétköznapi, akár a történelmi realitásoktól, mely utóbbiakat ugyancsak valami görbe tükörbe néző torzító szemüvegen keresztül hajlandó csak szemlélni. Már csak azért is, mert ellenkező esetben nem lenne elég a címszavas címkézés, és szembe kellene nézni a valós személyes, vagy személy-közeli problémákkal. Végső soron nem is annyira antiszemitizmushoz vezetve, hanem valami izolált, individualista szellemi buborékba zárva emberünket.

Ha ebben az állapotban az antiszemitizmust mérik fel, akkor antiszemita, ha a cigányok elutasítottságát, akkor cigányellenes eredményt produkálva, miközben valójában csak egy megkeseredett, talajt vesztett személyiségről van szó, melynek gazdája valami szellemi igazodási pontot, gazdát keres. S eközben a kérdésekkel orientáló felmérők, és felmérés-kritikusok között nyugodtan folyhat a számháború, mert valójában ezekkel a számokkal a hétköznapokban senki sem foglalkozik. Megjelennek a médiában, kommentek születnek, viták élednek, és halnak el. A közvetlen eredmény el sem várva, mert az egyik közvetlen eredmény egyáltalán nem biztosan az, amit szeretnének, hogy legyen. Nevezetesen az, hogy maga a felmérés is lehet olyan, ami az idegenek elutasításának irányába lökhet valakit. 

Például azért, mert a hétköznapokban csak azt tapasztalja, hogy valami nagyon nem kerek a körülötte levő világban. Ha ebben a helyzetben a kérdezőbiztos szinte felajánlja azt, hogy bűnbakot találjon a problémáihoz, akkor bizony nem kizárt, hogy kapva kap az alkalmon. Nem is annyira tudatosan, de ahogy szokták mondani, bedugja a kérdőív a bogarat a fülébe. Ami annál is egyszerűbb, mert a hétköznapi kommunikációban sem ritka a bűnbakképzés. A másra, a kifele mutogatás. Ha tehát megkérdezik ezek után, hogy szerinte az egyik vagy a másik népcsoportnak lehet-e közvetlen vagy közvetett szerepe a pillanatnyi problémáinak kialakultában, akkor eljuthat odáig, hogy egyre inkább „igen” lesz a fejében megszülető válasz. A következő felmérésen aztán már akár meggyőződésből is megtalálhatja másban a hibást.

S persze mindez nem jelenti azt, hogy a felmérések tehetnének az idegenek elutasítottságáról. De azért megnyugtatóbb lenne azt hinni, hogy a nagy számháborúban nem feledkeznek meg arról, hogy a megkérdezett is ember. Nem egy esetben ingatag szociális helyzetben levő, és korántsem tökéletes ember.

Simay Endre István