Külügyigazsági szappanopera.

 Az azeri balta, úgy tűnik, végül mégis Orbán Viktor lábára, vagy ahhoz nagyon közel esett. De lehet, hogy úgy kellene fogalmazni, hogy az igazság újabb rétegei kezdenek előbukkanni. A történet újabb fejleményei következtében aztán lehet, hogy nem csak a téma iránt még egyáltalán érdeklődő olvasók, hanem a kormányzat tagjai is a fejüket kapkodják. Orbán Viktor és a külügyminiszter, Martonyi János nyilatkozata ugyanis nem teljes fedésben került nyilvánosságra. Alig egy nap eltéréssel.

Orbán Viktor ugyanis végül elismerte, hogy a személyes döntése volt a katonatársát álmában meggyilkoló hős azeri orgyilkosnak a várható következményekkel dacoló kiadása. A miniszterelnök személyes felelőssége természetesen akkor is fennállna, ha a kormány valóban kollektív döntést hozott volna az ügyben. De az orbáni beismerés napján még úgy volt, hogy Navracsics Tibor és Martonyi János stábja egyaránt ellenezte a kiadatást. Aztán a felelősség valahogy kezdett szétkenődni, és a Külügyi Bizottságban zajlott meghallgatásáról távozó külügyér már kormányzati döntést emlegetett. Ami egyben természetesen egyfajta kollektív felelősséget is sejtet az ügyben. Ami az előbb említettekkel szembe megy. Így aztán kiderülhet, hogy a külügyminiszter és a miniszterelnök a végén még elirigyli egymástól a felelősséget ebben a kiemelkedő külügyi ismertséget szerző ügyben. Miközben továbbra is áll a kérdés, hogy Martonyi János meddig marad, illetve meddig maradhat a posztján.

Az egyik lehetőség ugyanis az lenne, hogy miután demonstratívan fütyültek a fejére, feláll és távozik. Akár Navracsics Tiborral egyetemben, amennyiben szintén rajta keresztül nyúlva hoztak döntést, és a kiadási papírokra kényszer hatására került rá az aláírása. Ez azonban kétségtelenül csapdát jelenthet, és ebből a szempontból Orbán Viktor kétségtelenül dicséretet kaphat abból, hogy a saját ülepét védje. Ha ugyanis az említett urak felállnak a kormányból, mint azt egyes blogok is mintegy előre vetítették, akkor szinte automatikusan elviszik a balhét. Így tulajdonképpen ebből a szempontból egyfajta kormányelrántós mérkőzésre hívta ki saját kormányának tagjait. Tulajdonképpen olyan helyzetet teremtve, hogy mások beáldozásával védekezhessen. Elvégre, ha Martonyi lemond, akkor egyrészt feladja a labdát lecsapásra annyiban, hogy immár távoztában mindent rá lehet kenni. Másrészt viszont ugyanakkor szabad prédává teszi a külügyi apparátust, melyet adott esetben valószínűleg Szijjártó Péternek dobnának oda. Annak alapján vélve ezt, hogy éppen az azeri ügyben is Szijjártó nyilatkozott a Külügyminisztérium szóvivője helyett. Ugyanakkor, ha akár az apparátus védelme miatt, Martonyi a maradás mellett dönt, akkor sem feltétlenül jobb a helyzet.

Ha ugyanis tartja magát a saját mondataihoz, hogy kormányzatilag közös a felelősség, akkor maga ad ütőkártyát a saját lemondatásához. Mert a külpolitika formális vezetője szinte adja magát ahhoz, hogy az áldozati oszlophoz kötözve ébredjen. Így aztán Martonyi János a jelenlegi helyzetben elképzelhető, hogy nem tud olyan forgatókönyvet kitalálni, hogy hosszabb távon a pozíciójában maradjon. Igazi szappanoperává változtatva a „marad, vagy nem marad” opciók között ingázó találgatásokat. Távoztával pedig megnyílik az út a további, miniszterelnök-mosdató, akciók előtt. Amiből az is következhet, hogy Orbán Viktornak tulajdonképpen érdeke szép folyamatosan erodálni külügyminisztert. Szinte az utolsó pillanatig a székéhez szögezve, és csak akkor adva meg a lehetőséget a selyemzsinór, vagy a kegyelemdöfés választására, amikor már a felelősség legnagyobb részét rá tudta tolni Martonyira és csapatára. Függetlenül attól, hogy ez az elhúzódó végjáték még milyen károkat okozhat a nemzetközi kapcsolatokban.

S eközben előfordulhat, hogy Orbán Viktort ez utóbbi érdekli kevésbé. Azzal kontrasztban legalább is, hogy Martonyi János lassú kivégzése intő példát is statuálhat a saját stábja számára. Az a fajta bedarálás, amin aligha fog segíteni, hogy a külügy, igazságügyi apparátus anyagaiból egyértelműnek tűnik a miniszterelnök egyszemélyi felelőssége. Így a most feláldozhatónak látszó Martonyi János esete akár Navracsics Tibor számára is példaként lehet tálalva arra, hogy a miniszterelnök az, aki a saját köreiben pozíciót ad, vagy elvesz. Függetlenül akár a személy elismertségétől, akár a környezeti hatásoktól. Márpedig ez a környezetbehódoltatás lényeges lehet a miniszterelnöknek. Demonstrálandó azt, hogy még a beismerten hibás döntések nyomán is más viszi el a büntetést. No meg persze azt is, hogy bármit megtehet, mert nincs olyan erő a saját berkeiben, ami nyílt csatában bevállalna bármilyen érdemi megnyilvánulást. Amennyiben ez a feltételezés igaz, akkor felértékelheti azt a frakcióülést, mely semmi érdemi reakciót nem mutatott a jelek szerint, a különböző csatornák információi alapján, némileg meghasalt IMF-listák ügyében. Végső soron hozzájárulva annak bemutatásához, hogy Orbán Viktor számára a saját környezete semmilyen formában nem ellenfél. Könnyen lehet, hogy még akkor sem, ha Draskovics Tibornak van igaza, és törvényeken gyalogol keresztül.

Simay Endre István