2013. május 30., csütörtök

Brüsszel döntésétől tényleg jobb lesz?

A brüsszeli hírek nyomán tarolt a médiában az a hír, hogy törölték a túlzott deficit miatti eljárást hazánkkal szemben. Emiatt, tekintve, hogy tényleg alapja lehet az európai pénzek beáramlásának, és ezzel a növekedésnek, eszembe sincs fanyalogni. Akár még örülni is jó lenne, ha nem emlékezne ilyenkor az ember a nyugdíjkasszák elzabrálására, és például az egyéni számlák körüli állítások licitjére. S megannyi más, kevésbé vidám kísérő tünetre.

Amilyen például azoknak a kötvényeknek a kibocsátása, melyek alapvetően az IMF-től felveendő hitelt voltak hivatva kiváltani. Némileg magasabb kamatígérettel vonzva a pénzt a kormányzati pénztárba, mint amit az IMF-nek kellett volna fizetni. Valahogy pedig az az érzésem, hogy ezeket a kötvényeket egyszer még be fogják nyújtani. Amikor is a tőke mellett azt a kamatot is ki kell majd fizetni, amire a fedezetet újabb kölcsönök, vagy egy intenzív gazdasági növekedés teremthetné meg. Szemben a recesszióval, illetve a beígért kamatoknál mindenképpen alacsonyabbnak tűnő növekedéssel, ami van. No meg azzal a piacszűkítő spirállal, amit az unortodox workfare teremt. Lévén, hogy közrabszolga-programok nem igazán látszanak megteremteni azt a fizetőképes keresletet, amely a szolgáltatói ágazatokban megóvna bárkit is a piacvesztéstől, és így a leépítéstől. Márpedig Varga Mihály, nemzetgazdasági hűtőgép-szakértő szerint az adósság csökkentése a cél. Tehát újabb hitelt a kormányzat nem kíván felvenni. Most legalább is nem, mivel az említett kötvények alighanem a következő kormány, illetve kormányok alatt fognak robbanni. Adott esetben rákényszerítve a jövőt, hogy fizesse a zálogcédulát, amiből akarja. Meg amiből majd tudja. S persze nem árt emlékezni arra, hogy annak idején volt tőlünk keletre egy ország, amelynek gyakorlatilag nem volt adóssága. Erdélyből elszármazott középkorú szomszédainkat lehetne megkérdezni arról, hogy milyen remekül éltek arrafele.

A gazdasági minisztertől az eufórikus győzelmi propaganda helyett például jó lett volna a jövőbe mutató programot hallani inkább. A „töretlenül előre az orbáni úton” ugyanis aligha jelenti a teljes megnyugvást. De a csatazaj szüneteiben talán még erre is sor kerül. Amely hasonlatot különben maga a szelíd, és szeretetközpontú vallás parlamenti artikulációját biztosítani akaró párt egyik prominense szolgáltatta. Surján László ünnepelte akképpen a mai brüsszeli döntést, és Varga Mihály beszédét a Facebook-on, hogy „A mai nap győzelem, de inkább csatanyerés, mint a háború vége”. Mely háborús retorika már régóta ismert a miniszterelnöktől. De egy kereszténységet hirdető politikustól azért inkább valamiért a béke, a megbékélés hirdetését olvasnám szívesebben. Miközben az sem teljesen világos, hogy tulajdonképpen mi ellen csatázik a kormányzat állandóan. Az EU-ba testületileg lépett be az ország. Ott önmagunk ellen is háborúzunk. Tehát az ellen a skizofrének vitáját vívhatjuk. Belföldön pedig a kormányzat gyakorlatilag olyan törvényeket hoz, amilyet akar. A korábbi példák, az adóügyi ötletrohamok azt mutatják, hogy gazdaságilag is. Így az állandó harc emlegetése itt is inkább a süketek kiabálására emlékeztet a sötét szoba gyáva magányában. Azért remélhetőleg, ha már párttársai szinte mindenre megnyomják a gombot, amit a Fidesz eléjük tálal, legalább Surján László tudja a háború részleteit.

A folyamatos háborúskodáshoz azonban, mint azt tudjuk, kell az a bizonyos három dolog. Ahogy az ország üzemeléséhez is ugyanaz kell. Márpedig jó lenne eldönteni, hogy háborúzni, vagy építkezni akar-e a kormányzat a rendelkezésre álló forrásokból. A brüsszeli eljárás megszűntetése kapcsán sokan attól tartanak, míg mások annak örülnek előre, hogy az építkezés a népszerűség növelésének szándéka kapcsán fog jelentkezni. Ez ugyanis egyfajta osztogatást vetíthet előre. Az osztogatásoknak pedig haszonélvezői is szoktak lenni. Aki tehát úgy gondolja, hogy haszna származik majd a fokozott költségvetési pénzszórásnak, az nyilván örömmel tapsol. Aki pedig úgy érzi, hogy neki továbbra is csak az élelmiszerosztások során jut valami, az talán kevésbé lelkesen tapsol. Annak ellenére, hogy ismerjük azt a hatást, hogy háborús években az emberek nagyobb megszorításokat is elviselnek a különböző eszmék jegyében. A kormányzat tehát joggal számíthat arra, hogy a fokozatosan hangoztatott nemzeti retorika árnyékában talán még a trafik-mutyihoz hasonló kormányzatközeli korrupciók milliárdjait is elnézik. Az azonban ettől még kérdéses maradhat, hogy mennyivel lesz ettől jobb a mindennapokban.

A rezsicsökkentés önmagában ettől még pont olyan hámozott lufi maradhat. Az ugyanis gyenge érv, hogy a keresetekhez képest magas a hazai energiaár. Az arány azt jelzi inkább, hogy a keresetek alacsonyak. Nyilvánvalóan ezen az irányadó bértábla, a közigazgatásban dolgozók bérén keresztül tudna hatni a kormány. Erről a legutóbbi hír azonban a pedagógusok béremelésének az elnapolását sejtetik, és nem az emeléseket. Miközben a közmunkaprogram jövedelmei inkább visszafogják a bérfejlesztéseket. A munkanélkülieknek nyilvánvalóan nagy beruházási hullámok adhatnának megoldásokat a határokon belül. S nem közmunkák keretében foglalkoztatva. A beruházásokhoz azonban politikai, közbiztonsági stabilitás is kellene. Az ezen a téren megüzent, államosítást előrevetítő, adópolitika, vagy például a szélsőségek fékezett habzású kezelése nem feltétlenül azt a stabilitást üzeni, amire egy multi évtizedes működéseket alapozhatna. Márpedig azért mégis ott van a beruházásra mozgósítható pénz. Azért persze lehet örülni a brüsszeli döntéseknek. Azonban jelenleg ezek legfeljebb lehetőségek, mintsem garancialevelek arra, hogy az eddig nagy ívben leejtett tömegeknek is jobb lehet. Az eddigi példák nyomán a lehetőségek inkább a miniszterelnök holdudvarába tartozó zsebeket töltik tovább. Miközben hatalom képviselői a többiek kezétől várnak egyre hangosabb tapsot.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése