Június 4.-e a Nemzeti Összetartozás Napja,
amikor is az I. Világháborút követő békeszerződés aláírásával pont került az
éppen aktuálisnak hitt események végére. Mert az már a történelemből tudjuk,
hogy valójában még a II. Világháborút követően sem lehetne azt a bizonyos
pontot odatenni a befejezetlen mondatok mögé. Ugyanakkor, miközben iskolai
megemlékezéseket tartanak, esetleg önkéntesen spontán kötelező részvétellel,
nagyon úgy tűnik, hogy nem is nagyon akaródzik a pontok kitétele. Sokkal inkább
szeretnének sokan csupa felkiáltójelekkel gondolkodni, és nyitott kérdőjelekkel
emlékezni. Olyan kérdőjelekkel, melyekre nem is akarnak valójában válaszokat.
Már csak azért sem, mert amennyiben
sikerülne megtalálni a választ, akkor vége lehetne annak az önfelmentőn búsongó
lelki romkocsmákba bolyongó lépcsőházi filozófiának, amiben igazán otthon
vannak. Annak a filozófiának, mely nem arról szól, hogy most mi van, hanem
sokkal inkább arról, hogy „bezzeg, ha nincs ez, meg az”. De leginkább,
ha nincs Trianon, akkor bezzeg. Nagy ívben kikerülve a történelmi
körülményeket. Az akkoriakat is, és a maiakat is. Mert azok ismerete olyan
zavaró körülmény lenne, amelyek ismeretében a nagy magyar búval-béleltséggel is
szakítani kellene. Holott az tulajdonképpen sokak számára az egyetlen létező
gondolati koordinátarendszer. Az említett önfelmentés egyetlen létező receptje.
Elvégre belőle is sokkal másabb ember lett volna, ha egy általa sosem ismert
területet nem csatolnak el Trianonban. Akár még király is lehetett volna, nem
igaz? Természetesen nem igaz, ahogy önmagában a történelem sem fekete, vagy
fehér. Nem véletlen a mondás, hogy a „mi lett volna, ha”, az nem történelmi
kategória. Egyszerűen nem tudjuk ma megmondani, hogy mi lett volna, ha nincs az
I. Világháború, ha nincs Trianon, vagy másképpen alakulnak az események. Még
akkor sem, ha valahol azért sejtjük azt, hogy a régi nagy-Magyarország határait
nagyrészt a Monarchia létének köszönhette. Ahogy a nagy belső piacot, s azt is,
hogy belekeveredtünk abba a bizonyos háborúba.
A jelen realitása azonban az, hogy túl
vagyunk a háborúkon, és túl vagyunk sok mindenen. Lehet eltöprengeni azon, hogy
a ma kocsmában iddogáló atyafi lett volna-e király Trianon nélkül, vagy sem.
Azért mégis jobb lenne a jelen helyzetből kihozni azt a maximumot, amit lehet.
Így aztán erősen kérdéses pedagógiai tartalommal telhet fel az, amikor Nemzeti
Összetartozás Napja iskolai megmozdulásokkal, és gyermekrajzpályázatokkal
emlékeznek meg a békekötés napjáról. Nem vitatva természetesen azt sem, hogy az
agyonhallgatás sem jó. A történelmünkhöz, a közös múltunkhoz éppen úgy
hozzátartozik az a bizonyos békekötés is, mint annyi más. A megbeszélhetetlen
hallgatás romboló hatását ismerjük ebben, és megannyi más esetben is.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az ifjúságot megérintő megmozdulásoknak igenis
van kondicionáló hatása. Akkor tehát, amikor az I. Világháborút lezáró
békekötés kapcsán csak a határok feletti polemizálás zajlik, és örökítődik át,
akkor annak lesz kondicionáló hatása. Jól lemérhető ez azon a
gyermekrajz-pályázaton is, melyet a „Nemzeti Összetartozás Napja” címet viselő Facebook-oldal
galériájában tekinthetünk meg. Nem egy kép esetében óhatatlanul felidézve a jelmondatot: „Csonka
Magyarország nem ország, Egész-Magyarország mennyország”.
Amiről nyilván nem az a gyermek tehet, aki
rajzával egy számára közvetített értékrendnek, elvárásnak kíván eleget tenni. S
még azt sem állítva, hogy örülni kell Trianonnak. Az azonban világos, hogy az
idézett jelmondatba sűrített pedagógiai mondanivaló vesztessé tesz. Vesztessé
tesz, mert azt sugallja, hogy a jelen országot nyugodtan és nagy ívben fütyüld
le. Elvégre, ha nem élhetsz a Monarchia-kori országban, akkor egy senki vagy.
Egy semmiben élő senki. Egy nemzetiségi hulladék, aki nyugodtan rombolhatja
azt, ami van, hiszen ez nem is ország, nem is haza. Csak egy semmi. Márpedig a
gyermekek fogékonyak a rejtett tantervekre, a mögöttes pedagógiai tartalmakra.
Nagyon is jól tudták, és tudják ezt azok, akik a diktatúrák fanatikus híveinek
és alattvalóinak nevelését a kisgyermekkortól kezdik meg. Nem feledkezve meg
természetesen arról sem, hogy a meséken pallérozott igazságérzet a mennyország
elvesztése kapcsán bűnösért kiált. Tehát nagyon egyszerű kielégíteni ezt a
vágyat azzal, hogy Te fiam, vagy lányom, azért vagy egy sehonnai senki, mert
ezek, vagy azok tehetnek róla. Nem csak vesztessé, hanem egy megkeseredett
vesztessé, és egy bűnbakkereső vesztessé kondicionálva a gyermeket.
Olyanná, aki minden őt ért problémáért
könnyedén fog valaki mást kiáltani ki felelősnek. Olyanná, aki mindig valami
csodától, vezértől, glóriás parancsnoktól fogja várni a megigazulást. Hiszen ő
csak egy csonka izében élő senki. Aki csak akkor fog igazán számítani, ha ez a
helyzet megszűnik. Aki nem is baj, ha nem hozza ki magából a maximumot, és nem
is dolgozik a jelen ország javára. Hiszen szinte egyenesen bűnt követne el, ha
nem firkálná össze a falakat, ha nem taposná szét a másik hátán a kutyagumit,
ha tenne valamit, amitől a jelen Magyarország szebb, jobb, élhetőbb lenne.
Olyanná nevelődve tehát a történelmi búskomorság hullámai között, aki az olyan
mondatokra, mint a „Ne azt nézd, hogy mit tud tenni a haza érted, hanem azt
hogy te mit tudsz tenni a hazáért”, értetlenül kerek szemekkel néz. Hogy
má’ most m'é'? Ezért? Ugyan már!
Holott, azt hiszem, a valós nemzeti
összetartozást sokkal inkább szolgálná az, ha abban az országban érezné magát
jól valaki, ahol élni adatott számára. Akkor talán kevesebb kesergéssel, de
több tenni akarással nézhetne a következő generáció a jövőbe. Még akkor is, ha
tudjuk, a bakancsba menetelő lábfejtől büdösödött már sokszor a közös sátor. De
talán akkor lenne erő elküldeni lábat-, és olykor szájat mosni azokat a
bizonyos menetelőket.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése