Kórházfolyosói morgás

Az orvosi várótermek tág teret nyújtanak az elmélkedésre, és a különböző történetek meghallgatására. Nincs ez másként ott sem, ahol különböző balesetek különböző kezelési fázisaiban leledző elszenvedői keverednek össze. Mindenkinek meg van a maga története arról, hogy vele éppen mi történt. A várakozás, a kezelések közben pedig az ember csak elgondolkodik.

Például az olyan marhaságokon, hogy az egészségügy a talpára van állítva. Amit nem is olyan régen harsogott bele a propaganda az emberek képébe. Jelentem: nincs talpra állítva. Illetve lehet, hogy talpra van állítva, de akkor úgy, mint az idő előtt járni tanított gyerek. Nyaklik össze-vissza, és többet ártanak neki a talpra állítási kísérlettel, mint amennyit használnak. De fel lehet vágni a szomszédok előtt. Persze, ez az egészségügy esetében, a folyosók oldaláról nem így néz ki. Ott nem szempont a szakszervezetek lekenyerezettségi foka, az orvosigazgatók bársonyszékének billegése, és megannyi más, a statisztikákat turbófokozatba kapcsoló paraméter. Ahogy az is legfeljebb a szempontrendszer határán érdekel valakit, hogy a VIP-ellátásban részesülő politikusok miért látják a talpára állítva az egészet. Holott fekszik az kérem, fekszik. Talpára állítva csak derékszögben meghajolva látszik. Feltéve, hogy a falhoz tolták előtte. Bár, az említett folyosón inkább falhoz állítva látszik. Ahogy a hivatástudat által falhoz szegezett szakszemélyzet is.

Ez a minap annak kapcsán jutott eszembe, hogy a kisujjamból kihúztak két drótot. Ott ültek „X” alakban közel másfél hónapig. Nem szavaztak semmire, hanem szolgáltak. Segítségül rommá tört csont összetákolódásának. S csak remélni lehet, hogy nem leltári tárgyak, mert elkértem emlékbe. Meg igazolásul, hogy tényleg nincsenek bennem. Meg emlékeztetésül, hogy az ember csak akkor higgyen a járdára való fellépésben, ha már rajta van. Biztosan, stabilan. Mert az egész ennek ellenkezőjével indult. Egy járda szélen lecsúszott lábbal, Az eredmény egy annyira összetört ujj lett, hogy a traumatológián közel egy óráig rakták össze, egy hirtelen odahívott vezető orvossal, az eredményül kapott, csontszilánkokból álló, puzzle-t. Éjszaka. S furcsa módon a folyosón sem morgott senki, hogy a vértől csepegő kézzel beállító delikvenset előttük kerítette sorra a csapat. Amely előzékenységet nyilván csak az utánam jövőknek, később tudhattam viszonozni. Még megköszönni is csak itt, ismeretlenül.

A viszonzás sem várat ilyenkor sokat. A későbbi kontrollok során bőven megtekinthető az, amit a balesetek világa kínál a kórházban. Törött lábak, kisiklott izületek. Vezetőszáron hozott, a cellaverekedésben megsérült őrizetes, fékező buszban elesett utas. Minden, ami jön. Az egészségügy két vállra fekvése nyilván nem is ebben nyilvánul meg. Abban ellenben igen, hogy mindezen „felhozatallal” a láthatóan hajszolt személyzet próbál emberséggel megküzdeni. Táskásra fáradt szemmel kötözve be a vérző sebeket, és tudj’ Isten honnan, esetleg műtőből műtőbe sietve. Még talán nem a M.A.S.H. világát idézve, de igen messze attól, ami Dr. House korházát, vagy akár csak a miniszterelnök által magának vizionált egészségügyet jellemezné. Azokat a helyeket, ahonnan kilépve szinte már luxusmunkahelyek kel teli országot lát a kórházi szakellátásból távozó. Habár lehet szakellátás kérése is. Ha például a szemészetről távozik vakon, akkor bármit el is hihet. Míg hasra nem esik egy kátyúba. Már akkor, ha nem a miniszterelnöki lagzi felvonulási útvonala felé veszi az irányt.

A hétköznapokban szinte a szükségkórházak felszereltségét tükröző körülmények között mentenek életet azok, akiknek éppen úgy a feje felett dőlnek el a dolgok, mint az ellátottak esetében. Teszik a dolgukat. Emberségből, hivatástudatból. Az éjszaka századik sérültjét is ellátva. Aki talán sokkal súlyosabb állapotban kerül oda, mint egy nyílt törés egy kisujjon. Mert ez talán a másik tanulsága a traumatológiának. Ha ez ember elég időt tölt el a folyosón, és nem szenved krónikus önsajnálatban, akkor rájön: tulajdonképpen kutya baja. A többiekhez képest. Akik számára ugyanúgy ez az ellátás a mindennapok valósága. Pártállástól függetlenül. Az itt dolgozóknak ugyanakkor respect a teljesítményért. Amelyik hordószónok szerint ez az, ami a köznépnek jár, az húzzon le egy hetet a baleseti sebészeten betegszállítóként. Állandó beosztásban. Ha ezután sem gondolja meg magát, akkor menjen a fenébe. Miközben nagyon vigyáz magára. Mert esetleg egy törött ujjal még ő is megkaphatja ugyanazt az ellátást, amit másnak kijárt.

Addig meg a nemzetközi jelzéseknek megfelelően: ökölbe szorított kézzel, feltartott középső ujjal, kecsesen integetve üdvözlöm a hordóról harcolókat.

Andrew_s