2017. november 15., szerda

Szijjártó lett a konzultáció csicska-hangja

A nemzeti ellenségkeresés konzultatív bizonyítványa, a jelek szerint, nem túlságosan kelendő. Ahogy a küldetéstudattal megvert önfelkent vezér sem bízik talán már annyira a saját meggyőző erejébe. De az is lehet, hogy a küldetéstudat olyan szintjére lépett, amikor szerinte az egyszerű állampolgár már nem méltó, hogy a hangját hallja.

A legújabb hírek alapján kirajzolódó a kép legalábbis erre utalhathat. Az ugyanis nem nagy újdonság, hogy a Fidesz telefonos kampányba kezd. Eddig azonban többnyire Orbán Viktor volt az, aki a robotpapagájnak kölcsömözte a hangját. Miniszterelnökként, és a Fidesz elnökeként próbálva eljátszani a politika kiérdemesült porszívóügynökét. Annak érdekében, hogy eladja az éppen aktuális kampányra beizzított éppen érvényes mondandóját. Ha mégsem csak Orbán Viktor beszélt eddig a Fidesz nevében, akkor is meglepő lehet, hogy egy alapvetően belpolitikai téma szajkózására a külügyekért felelős minisztert kérik fel. Márpedig a sorosozó konzultáció telefonos népszerűsítése esetén ez látszik kibontakozni. A Fidesz ellenségkeresésének magyar hangja, a jelek szerint Szijjártó Péter lesz.

Amiből több dolog is következhet. Az egyik maga a telefonos kampány puszta létéből sarjad. Az, hogy a kormánytagi megítélések szerint többen használják a szemetesveder bélelésére a konzultációs kérdőívet, mint ahányan visszaküldik. Így, felmérve a visszaérkezések ütemét, talán rájöttek: olyan kevesen küldik vissza, hogy egy hihetőnek látszó számot már hazudni sem lehet. Ellenben, ellentétben egy valós népszavazással, legalább biztosak lehetünk abban, hogy mindenki azt mondhat a konzultációról, amit akar. De legalább mindenki azt hisz el róla, amit akar. Így az is lehet igaz, amit Hidvéghi Balázs mondott, a hír szerint, indoklás gyanánt. Eszerint a kezdeményezés indokola, hogy „a magyar emberek hangjára és kiállására minden eddiginél nagyobb szükség van”. Ami egy kabarészám felvezetője is lehetne.

Egy robotpapagájos hívás bevetése ugyanis éppen azt jelenti, hogy egy ember fog megszólalni. Az, aki felmondja a terjeszteni kívánt szöveget. Így azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a külügyér az egyetlen magyar ember, akinek a hangjára számít a kormányfő. Többesszámban. Ami kritika lehet Szijjártó felé is. Leginkább abban az értelemben, hogy ezek szerint őt találták legalkalmasabban, hogy egy, a tárcájától messzebb eső almát is jóizűen elfogyasszon. Igazolva azt, hogy a beosztás nem válik vízzé. Az egykori személyes szóvivő megmaradt, ami volt. Orbán személyes szóvivője. A miniszterelnök hatalomharácsolását látva, ez a kormányfői csicska eufémisztikus megfelelője is lehet. Akár.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. november 11., szombat

Hazai mérleghinta politika

Azt hiszem, talán nem vagyok egyedül, amikor esetenként a szórványos hírolvasást választom. Mármint akkor, ha a hírek elkezdenek egyoldalúvá válni. Aztán eljön az a pont, amikor az ember úgy érzi: egy-egy hír olyan, mint cseppben a tenger. Esetleg az utolsó csepp, amitől elindulnak a gondolatok. Nem egy esetben a már korábban körbejárt utakon.

Valami ilyesmi érzéssel olvastam, hogy Békesi László korábbi pénzügyminiszter egy nem igazán optimista elemzést írt a jelen állapotokról, illetve a választás kimenetéről. Függetlenül attól, hogy az ATV-ben nyilatkozó politikus írása közel egy hónapja jelent meg. Beleértve azt az óvatosságot is, amellyel a következtetések helyességét a választások fogják igazolni vagy cáfolni. Az óvatosság indokolt, mert könnyedén válhat önmegvalósító jóslattá egy olyan következtetés, amely a Fidesz bebetonozódását sejteti. Akkor is, ha egyet lehet érteni a Békesi által említett tendenciákkal. Ahogy azzal is, amely állapotról a „Függetlenség napja” című film juthat az eszünkbe. Ha emlékszünk, abban van egy olyan jelenet, amikor a megszállást előrevetítő főszereplő olyasmit említ, hogy először a kulcspontokat foglalják el a megszállók.

Békesi „a pénztől kezdve a médiáig, működő infrastruktúrával és szervezetekkel” Fideszt említ. Ami valóban azt jelenti, hogy a kulcspozíciókat már megszállta a kormánypárt. Már csak azért is, mert ehhez hozzátehetjük az informális megfélemlítés olyan rendszerét is, amely a formális lehetőségekkel egütt már évek óta az erőszaktétel technológiáját idézi. Még az előző választások előtti időkből. De ez nyilván csak az egyik gondolati sor, amelyen elindulhatunk, ami felidéződhet. A másik az, ami szintén a korábbi választás korából köszönhet vissza. No, meg a gyarmatbirodalmak korából. Ami nem más, mint minden olyan tendencia formális, illetve informális erősítése, amellyel fokozható az ellenérdekelt felek közti megosztás. Ehhez, sajnos, nem kell hazánkban sok. Bőven elég egy kézfogás ezzel, egy gesztus annak, egy félmondat erősítése ettől, egy látszatmártírrá tétele amannak. Ez, a megfigyelhető kamupárt-képzési aktivizmussal teljesen megfelel a Fidesz populistáinak. Alkalmasint a Jobbiknak is.

Már csak azért is, mert a populista alapretorikában egyre kisebb a szakadék a Jobbikot időnként jobbról előzni kívánó orbáni lózungok, és a jobbszélről középre cukiskodó Jobbik közt. Így, noha ezt jelenleg mindkét oldalon ki kérik olykor maguknak, elég nehéz elhinni: nincs alapja egy Fiesz-Jobbik koalíció lehetőségének. A hatalom ugyanis nagy úr. Amellett, hogy a szenteknek is maguk felé hajlik a kezük állítólag. A szenteket meg nem a politikában kell szerintem keresni. Valahogy ezért nehéz felednem az LMP egykori vezetőinek azokat a gesztusait, melyekkel sokkal inkább a Fideszt erősítette, mintsem egy pozitív üzenettel állt volna elő. De legalább kevés csalódást okozhattak. Mert ez az a párt, amely a kezdetektől elnyerhette volna a feketeöves önszalámizó és –megosztó párt, nem annyira, büszke címét.

Emellé odatehetjük az orbáni kézfogást Szegeden, az egyre inkább hamvába haló MSZP-ambíciókat, a programtalanság haláltusájában is egymás köldökszöszébe vájkáló politikusokat, a Momentum nem kicsit zavaros ötletelését, illetve a Krétakör kötnyékéről közprovokatörré vált közszereplő pótszereplős kampányát. Alig különbözik a helyzet attól, ami a 2014-es választások előtt is odavezetett, hogy a Fidesz vezetése nyugodtan elugraszthatta az esedékes slapajokat a következő adag szotyoláért. Alig kell tenniük valamit ahhoz, hogy az ellenzék felszámolja önmagát. Holott már júliusban is látszott: az idővel és egymással vannak leginkább csatában.

Amiről Békesi, mint komoly politikus nem szólt, az a kérdés továbbra is ott vibrál ilyen körülmények között a levegőben. Az, hogy a jelen közállapotok kialakulásában mennyi a tervezettség, és mennyi a spontán ostobaság. Miközben valójában nem is tudom, hogy melyik lehetőség a rosszabb. Az, hogy az ellenzéknek nevezett massza nem egy prominense lefeküdt a kormánynak, vagy a maguktól is csak erre futja. A választékot a hatalmi őrültek, az udvari bolondok, és a banánhámozási verseny veszteseinek körére szűkítve.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. november 7., kedd

Szavazás a diktatúráról és az önrendelkezés joga

MTI Fotó: Rosta Tibor
Gyurcsány Ferenc aláírások gyűjtését kezdeményezte, illetve ezt a kezdeményezést jelentette be a közelmúltban. Erre, szinte várhatóan, felbolydult a közvélemény egyébként sem csendes, de a zaklatásos ügyekkel jól ellátott hangyabolya. Jöttek a különböző minősítések, illetve minősítgetések. Besorolva a kezdeményezést a nemzetellenességtől a Fideszt erősítő gumicsontig sok mindennek. Holott nem is annyira újdonság a választójog életvitel alapján való korlátozása. Mégis, talán ennek ellenére, vagy éppen ezért, érdemes megállni a kérdés előtt.

A kérdés egyik vetülete az, hogy mennyire mérhetők egyfajta kettős mércével azok, akik állampolgársággal rendelkeznek. Ebben a kettős mércében a jelenlegi kormány igazi élsportoló. Ha figyelembe vesszük, hogy a környező országok kettős állampolgárai akár levélben is kielégíthetik Orbán Viktor szavaztatás iránti igényét, míg a gazdasági exodus kivándoroltjaitól ezt megtagadni látszik a hatalom. Holott az utóbbiak nem beszerzés, illetve bejelentés, hanem a jelen országhatárok közti születés jogán rendelkeznek állampolgársággal. Ugyanakkor az egyre pártállamibb Fidesz-kormány ezirányú kettős mércéje teljesen indokoltnak látszik. A határ környéki támogatások révült mosolyú, de számító osztogatása nyomán talán joggal vár el némi hálát a kormány. Ugyanakkor a gazdasági exodus kivándoroltjai talán korántsem gondolnak olyan jó szívvel a jelenleg korruptokráciára, mint amennyire megérné Orbánnak, ha szavazni hagyná ezt a több százezres sokaságot. Nem jogilag, hanem gyakorlatilag. De ez egy elég lerágott, jól ismert csontja ennek történetnek. Voltaképpen az érthető kevésbé, hogy a jelenleg román, szerb, szlovák szlovén, ukrán, és más környező. területeken élők szavazati jogáért olyan vehemensen kiálló decibelmagyarok miért nem szerveznek százezres tömegtüntetést az Angliában, Németországban, Ausztriában, Ausztráliában élő kivándoroltak hasonló jogainak védelméért. De egy hithű orbanistának már a kérdés feltevése is szentségtörés lenne.

Az eredeti kérdés másik vetülete az, hogy milyen mértékben dönthet valaki egy olyan kérdésben, amelynek közvetlen következményeit nem viseli. Mert az, aki életvitelszerűen nem a jelenlegi határok között él, de dönt az ország vezetésének kérdésében, az valójában egy felelősségvállalás nélküli döntést hoz. Függetlenül attól, hogy az így kapott szavazatok milyen mértékben döntik, illetve nem döntik el a választás tényleges eredményét. Ahogy természetesen attól is függetlenül, hogy a helyi segédvezérek szavára Orbánra, illetve, esetleg dacból, éppen ellene szavaznak. Levélben. Mint igen komolyan ellenőrizhető, és minden tévedést kizáró, és csalásra még véletlenül sem módot adó lehetőséggel élve. Abban különben szinte biztos vagyok, hogy a Gyurcsány Ferencet most támadók erősen ki kérnék maguknak, ha más szeretné eldönteni, hogy a saját költségükön hol, mit, illetve kivel vacsorázzanak, milyen hűtőszekrényt vegyenek, kivel bújjanak ágyba. Mely utóbbi paraméterek tekintetében akár ötletbörzét is lehetne szervezni. Megszavazva, hogy az életvitelszerűen nem itt élők szavazati jogáért agitálók kivel éljenek együtt, illetve kivel töltsék az éjszakát. Az utóbbi eredményétől aggódva, mégsem szeretnék ilyen ötletbörzét. Sajnálnám azokat a jobb sorsra érdemes négylábúakat, akik esetleg felkerülnének a listára.

Ugyanakkor a kérdést, mármint a határon túlról csak turistaként erre járók szavazati jogát, az előzőek nyomán, az önrendelkezés kérdésének oldaláról is érdemes megnézni. A mondás szerint az rendeli a zenét, aki fizeti a prímást. Világosan jelezve, hogy a közösségi költségviseléshez kötődik annak a jognak a gyakorlása, hogy ki legyen a prímás. Amikor egy alapjában felülről jövő kezdeményezésként ezt a jogot korlátozzák, illetve elvonják, a döntés következményével nem közvetlenül szembesülők kezébe helyezik, az ezt az önrendelkezési jogot sérti meg. Alig különböző módon, mint amikor a gyarmatosítók döntöttek a gyarmatokon élők sorsáról. Így akkor, amikor a Fidesz keresztül vitte a vendégszavazások lehetőségét, akkor voltaképpen belekezdett abba a belső gyarmatosításba, amelynek eredményeivel nap nap után szembesül az aki nem az Orbán-hittől fátyolos szemmel olvassa a haverok, és családtagok hirtelen meggazdagodásának sikertörténeteit.

Amellett, talán az sem teljesen véletlen, hogy alapvetően az autoriter rendszerek azok, amelyek minél jobban igyekeznek korlátozni az alattvalóvá alázott polgárok önrendelkezési jogát. Mert ettől, illetve közösségi ellenőrzéshez való jogtól a diktátoroknak van a legtöbb félni valója. Nem véletlen tehát az, hogy igyekeznek lenyomni az ezt korlátozó törekvéseket a híveik torkán. Amelyre kiváló eszköz a választójog, illetve a magyar származás öntudatos megélési lehetőségének összemosása. Holott ez alapvetően két külön halmaz. Egy érzelmi, illetve egy közjogi halmaz. Az összemosási törekvés pedig a történelemben szinte biztosan jelezte eddig is a diktatúrákat.

Így, annak ellenére, hogy aligha várható közjogi következmény a választásokig, talán mégsem teljesen hiábavaló a kérdés feszegetése. Annak minden estere mércét képes állítani, hogy ki, illetve mennyire pártolná az ország valós lakosai önrendelkezési jogának csorbítását. Úgy mellékesen.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. november 5., vasárnap

Zaklatásos fárasztással az erőszakért

Forrás: http://www.emergingchristian.com/
Egyre kisebb érdeklődéssel olvasom, hogy ki mindenki áll most elő a celeb-, illetve művészvilágból azzal, hogy őt is zaklatták. Meg őt is. Meg még őt is. Amely sorozatról két dolog is az eszébe juthat valakinek. Egyik sem olyan, ami használ a hitelességnek, illetve annak, hogy megfelelő súllyal kezelje az erőszakot a köz véleménye.

Az egyik egy sajátos emberi licitjáték. Olyan, ami az óvoda udvarától, az orvosi váróteremig, számos helyen megfigyelhető. Amikor mindenki bemondja azt, hogy az ő apukája sokkal nagyobb. Esetleg magasabb beosztásban van. Esetleg volt. De legalább látott már olyat. Régebben a párttitkárabb is játszott, de ahhoz még van pár hónapunk a választásokig. A sorra előkerülő történetek kapcsán is lassan olyan benyomása lehet az embernek, hogy nem is igazi művész az, akit valamelyik, saját korában nagy ember nem zaklatott egy kicsit. Esetleg nem tud róla, hogy őt ugyan nem, de másokat okvetlenül. Miközben a történeteknek egy közös pontja szinte mindig akad. Nevezetesen az, hogy igen ritkán felmerülő momentum a megtett, de esetleg figyelembe nem vett rendőrségi bejelentés. A múltból is. Holott a nemi erőszakot az „átkosok” egyikében sem díjazták állami kitüntetéssel. Azt, a kétségtelenül rosszindulatúnak bélyegezhető, momentumot most hagyjuk is, hogy ameddig a nagy ember tényleg, ereje teljében levő, nagy ember volt, illetve futott a celeb-szekér, addig hallgatás volt.

Mert lényegesebb az a másik gondolat, hogy a sok évtizedes múltból előadott zaklatástörténetek alapvetően egyfajta média-hekként is megállják a helyüket. Nem csak annyiban, amit korábban emlegettem. Nevezetesen annyiban, hogy a „nevekre” rákattint a nyájas internetező. Növelve egy portál látogatottságát, és ezzel a médium-gazda potenciális bevételeit. Abban is nagy szerepe van, hogy a közvéleményt igen erőteljesen immunizálja. Ami szintén nem egyedülálló jelenség. A politikában is ismert. Amikor a csapból is kisebb-nagyobb tüntetésekről jön hír, akkor az emberek megszokják, hogy már megint morog valaki. Aztán legyintenek egyet. Egyre meleg vízből sem ugranak ki a békák. Mert a békák között elterjed az a nézet, hogy valaki már megint beszél a melegről, de úgysem tudja, hol a hideg víz, vagy a kijárat.

A nők, a kiskorúak, a gyermekek elleni, illetve általában, a nemiséggel, az intimitással kapcsolatos erőszak, zaklatás, kényszerítés kapcsán ez a jelenség különösen veszélyes lehet. Éppen azért, mert ez az a pont, ahol nagyon is indokolt lenne alacsonyan tartani a társadalmi ingerküszöböt. Azért, hogy senki ne legyintsen, amikor a szomszédban sikoltanak. Amikor egy felvágódó autóajtó mögül segítségért kiáltanak. Amikor egy gyermek panaszkodik a tanárára, a szomszéd bácsira, a nagypapára, vagy bárkire. Azért, hogy az a bizonyos jelzőrendszer ne úgy működjön, ahogy sajnos időnként működik. Pontosabban: ahogy nem működik.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a celebek és celebinák ügyei szót sem érdemelnek. Azonban igazán nagyot akkor ütnének, ha mellé lehetne tenni: látjátok, a nagy embereket is számon kérték, kivizsgálták és bírói szakaszba helyezték az ügyet. Amikor sorra kerülnek bíróság elé az ügyek, és nem pletyka-magazinok, hanem a rendőrségi hírek oldalain köszönnének vissza az elkövetők és vádlók nevei, az talán segítene az ingerküszöböt is alacsonyabban tartani. Amire pont azért lenne szükség, mert sajnos egyáltalán nem ritkásan előforduló állapotokról van szó. Pont azért, hogy ne alakuljon ki, pontosabban ne erősödjön a közvéleményben az áldozatoktól elforduló tendencia.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. november 3., péntek

Keresztet a haldoklóknak

Del Parson festményén
a nem igazán kínt hirdetõ, Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org

A Népszava gyakorlatilag komment nélkül közölt két hírt. Egy egészségügyi, és egy látszólag kulturális hírt. Egymás mellett. Azt sugallva ezzel, hogy lehet némi rosszallásuk az ügyben. Abban, hogy a gyógyíthatatlan betegek, haldoklók ellátásra kevesebb pénz látszik jutni, miközben egy Franciaországban leszerelt kereszt Magyarországra szállítása, láthatóan, minden pénzt megér.

 

Holott a szimbólumok fontosak. A kereszt márpedig szimbólum. Magának a kereszténységnek is egy általános szimbóluma, de ismertségét mégis annak köszönheti, hogy az egyházi intézmények, templomok ezzel jelzik vallási hovatartozásukat. Ábrázolása nem egy esetben még az egyházak, vallási irányzatok közötti eligazodást is segítheti. Ahogy a „hagyományos”, Jézus kereszthalálát szimbolizáló, latin kereszt (crux oblonga) a katolikus egyházé. A nevét azonban nem Jézus kereszthaláláról kapta, hanem fordítva. Jézust azért feszítették keresztre, mert a maga korában igen elterjedt kivégzési mód volt a keresztre feszítés. A kereszt ebben az értelemben a halál jelképe. Egyes pletykák szerint ezt annyira komolyan vették a korai keresztények, hogy szinte rájátszottak elfogatásukra, majd mártírhalálukra a Római Birodalomban. De ez a pletyka lehet, hogy csak ókori kitaláció.

 

Az inkvizíció és a keresztes háborúk már korban kicsit közelebb vannak. Valószínûleg nagyobb kötõdéssel az egyház és a világi hatalom összefonódásához, mint az alapvetõen humanista jézusi tanításokhoz. Ami nem jelenti azt, hogy kínvallatásokról hírhedtté vált inkvizíció ne pápai felhatalmazással mûködött volna. Mintegy hitelesítve azt, hogy a kereszténység, illetve annak katolikus interpretációja egyfajta halálvágyó, halálkultuszt képviselõ vallási irányzatot képvisel. Függetlenül Jézusnak, alapvetõen a zsidó vallás megreformálását szolgáló, tanításaitól. Ezért tûnt már évekkel ezelõtt is morbid gesztusnak a karácsony-közeli, köztéri keresztállítás.

 

Ugyanakkor ezért lehet teljesen érthetõ gesztus az, ha a haldokló, nem egy esetben daganatos betegségektõl gyötört embereknek az emberhez méltó ellátása helyett egy kereszt hazánkba szállítására költ a kormány. Egy kín-haláleszköz szimbólumával jelezve a betegeknek a személyes kínok megélésének lelki szükségességét. Így csak remélhetjük, hogy a kormánytagokat hamarosan az utcán láthatjuk egy körmenetben. Saruban, ágyékkötõben, és a hátukat korbácsolva.

 

Andrew_s

Comments on Facebook

2017. november 1., szerda

Média, fórumok, hétköznapok: beárazott erőszak

A Marton-ügy kétségtelenül alkalmas számos tanulság levonására. Valószínűleg ez motiválhatta Feldmár Andrást is, hogy videoüzenetben fejtse ki véleményét, amelynek leiratát a Life.hu tette közzé. Ezen a helyen is köszönet, amiért egy ismerős elolvasásra ajánlotta. Pár ponttal nem értek egyet, de ettől eltekintve is több, általános tapasztalattal is gazdagabb lettem az ügy kapcsán.

A Feldmár-üzenet kapcsán csak megerősíteni tudom: érdemes elolvasni. Amivel nem értek egyet, az az, hogy véleménye szerint az áldozat szégyelli magát az abúzus kapcsán, illetve utána. Biztos van ilyen is. Valójában sokkal inkább működhet az a mechanizmus, ami az emberi tartás megtörése, a kiszolgáltatottság megélése nyomán, egyfajta kivetettség-érzést eredményez. Amikor a kivetettség érzése, a megismétlődéssel kapcsolatos félelmek felőrlik a személyiséget, az megnövelheti az öngyilkosság valószínűségét. Ahogy gyakran olvasni azt is, hogy az áldozat egyfajta személyiség-fásultságba menekülve szinte mindent elvisel. Ez általában igaz a folyamatosan abúzált emberekre. Számos elnyomó, frusztráló hatalmi „módszertan” pontosan ugyanerre a mechanizmusra épít. Hazánkban is. Ebből következően azzal is nehéz egyet érteni, hogy „Van egy ilyen szadista elem bennünk, hogy élvezzük azt, amikor valaki felett uralkodunk”. Mert az uralkodási vágyhoz valójában nem kell szadista elemet feltételezni. Amellett, tapasztalatom szerint, sokszor nem is élvezet kérdése, hanem egyfajta viselkedési kényszer. Még valahonnan a hordából.

Talán ugyanebből a korból származik az a vágy is, amellyel nem egy ember csak akkor érzi magát motiválva, ha a közösségben, amiben jól érzi magát segít kipécézni az aktuális pofozóbábut. Mármint akkor, ha a közösségben még legalább néhány emberhez csatlakozhat ezáltal. Ebben az esetben szinte mindegy a másik mondanivalója, a mondandók tényszerűsége, netán köze a hétköznapokhoz. A lényeg egészen más. A lényeg az, hogy a személyes frusztrációkat le lehet földelni. Ahogy pontosan ugyanezt a mechanizmust használja az orbáni hatalom is. Folyamatosan ellenségeket kínálva fel az esedékes hamis-ezüst tálcán. Amelyek megtalálják azokat, akik nem szeretnek egyedi esetek felett elgondolkodni, hanem globálisan előítéletek, vélelmek, ha tetszik közfelkiáltások alapján lehet elítélni valakit. Kicsit érthetővé téve a koncepciós perek lélektanát is.

Így válik áldozathibáztatóvá a Marton-ügyben mindenki, aki Sárosdi történetének gyenge pontjai iránt érdeklődik. Netán furcsálja, hogy miközben Martont minden hatalommal visszaélő csibésznek látják, illetve láttatják, addig Sárosdi férjénél teljesen természetesnek veszik, hogy ő nyilatkozik olyan ügyekben, amelyben valószínűleg kevésbé érintett. Ilyen az, amikor felülbírálva a neje döntését, mintegy elvonta Sárosditól a megbocsátás jogát. De már az ügy kezdeténél is ő nyilatkozott arról, hogy miért nevezte meg végül Sárosdi a zaklatót. Holott ez utóbbiban sem hiszem, hogy ne illette volna meg a szuverén döntés a zaklatottat. Miközben olyan kép kezd kialakulni, hogy Schilling Árpád rendező szintén egyfajta „hatalomgyakorló”. Amelyben a legkínosabb az lehet, ha az ő előéletéből esetleg szintén el kezd peregni pár homokszem a jövőben. De nem szeretnék egy megalapozatlan sejtetéssel abba a mélységbe emelkedni, amelynek szintén voltak a neten mérföldkövei.

Mert ugyanúgy általános tanulság lehet az ügyben az, hogy egyes, a saját emberi jogvédős szemléletükre oly büszke emberek milyen gyorsn dobják le az álarcokat. Az ügy kezdetekor azt bátorkodtam emlegetni, hogy Martont ítéljék el azért, amit elkövetett. De ennek feltétele az legyen, hogy a konkrét vádakat bizonyítsák rá. Mert nem én találtam ki azt a jogelvet, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme mindaddig, amíg ügyét ki nem vizsgálják, valamint a bűnösségét be nem bizonyítják. Mert egy dolog áűltalában elítélni a munkahelyi kényszerítést, a nemi erőszakot, és megint más dolog egy konkrét személy megvádolása. Ennek a jogelvnek az említése, mint megtudtam, részben hímsoviniszta mentegetése Martonnak, részben pedig szőrszálhasogatás. Holott pont ennek az elvnek a megsértése vezethet el a koncepciós perekig. Ahogy századokig égtek a máglyák is. Azon az alapon, hogy a füvesasszony szemmel vert valakit.

Most sokan emlegetik azt, hogy bezzeg Kanadában is. Azonban érdemes összehasonlítani a Soulpepper Theatre Company-nál történteket a hazai történésekkel. Noha a tanúk védelme érdekében nem adták ki az érintettek adatait, egy belső vizsgálatot lefolytattak az ügyben. Külső szakértő bevonásával értékelték a meghallgatások eredményét, levonták a tanulságokat a viselkedési kódex megsértésével kapcsolatban, majd a vizsgálatot követően szakítottak Martonnal. Nem egy tettest meg sem nevező médianyilatkozattal indult az ügy, majd nem egy minden vizsgálatot megelőző átokszórási hullámmal folytatódott, és nem kiáltott senki bűnöst, amíg nem vizsgálták ki az ügyet. A konkrét személyt érintő vád kapcsán senki nem hivatkozott arra, hogy a nők közül, sajnálatos tényként, sokakat ér abúzus. Annyira, hogy az, aki legalább öt nőt ismer, nagy eséllyel érintettet is ismer.

Ahogy az, aki sok papot ismer, ismerhet pedofil papot is. Ahogy az, aki tanárokat ismer, nem kevésbé ismerhet pedofil tanárt is. De bármelyik tanár, illetve pap elvárhatja, hogy amikor őt éri vád, akkor az bizonyítsa valaki. Ugyanakkor a társadalom mintha „beárazta” volna ezeket az ügyeket. Azt onnan gondolom, hogy a futó felháborodásokat nem követi a Marton-ügyhöz hasonló országos médiakampány. Néhány óra, vagy néhány nap alatt lecsengeni látszanak a híradásokban. Akkor is, ha konkrét eljárás indul az ügyben. Mint legutóbb egy médiatanár esetében. Igaz, ezekben az esetekben sem az áldozatok nem színpadi szereplők, sem az elkövető nem közismert személy. Egy média sem szerez nagyobb olvasottságot velük, mert a nevükre nem kattintana senki.

Azért valószínűleg zsigerből ki kérné magának bárki, akit látens pedofilnak, de legalábbis gyermekmegvetőnek bélyegeznének azért, amiért egy egérgödítéssel átlép ezeken a híreken. Holott ezek az esetek az érintettek potenciális számát, illetve életkorát tekintve, sokkal „gyilkosabbak” lehetnek a személyiségre. Ami természetesen nem menti a nagykorúakkal szembeni, nagykorúak által elkövetett abúzusokat. Mindkét kategória megvetendő. A bizonyított esetek elkövetőit pedig bármely esetben érje utol a méltó retorzió. Akkor is, ha egyesek szerint a bizonyítási igény továbbra is szőrszálhasogatás, áldozathibáztatás, vagy bármi más. Akkor is, ha az áldozat szerepének, az esetenkénti viselkedésének kérdése nyomán egy teljes tudományterület összes művelőjét bélyegezhetik áldozathibáztató csirkefogónak. Széles kardcsapásokkal hadakozva. Akár a hétköznapok kicsi, egyáltalán nem fekete és fehér, valóságai ellen is.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. október 29., vasárnap

Marton-ügy: Jogilag patthelyzetű indulatok

A Marton-ügy sok szempontból lecsengőben van. Mindenki, aki pont annyit tud, amit a média kitálalt az ügyben. Mindenki elmondta a vélt, vagy valós történésekről a véleményét. Már szinte mindenki összeveszetett mindenkivel. Azaz, zajlik a szokásos közéleti ügymenet. Tisztábban ugyan nem látunk, de legalább azt jól megmondtuk.

Amit nagyjából tudunk, az az, hogy Sárosdi Lilla beült „kocsikázni” Martonnal és egy barátjával. Majd, mint mondta a Blikknek: „A Margit hídnál – sosem feledem a képet – oldara nezek, látom a parlamentet, és előttem a nagyrendező térdel a kocsiülésen, letolt sliccel, pici löttyedt hímtagja limbál a szemem előtt”. Mondta mindezt a Weinstein ügy kapcsán kikívánkozó részletként.

Azt is tudjuk, hogy Marton nem perelte be, ami sokak szemében a bűnösség elismerése. Miközben, jogilag, a bűnösséget illene bizonyítani. Ezzel szemben Marton elnézést kért mindenkitől, akit a korábbi közeledései megbántottak. Ezt sokan szintén a bűnösség elismerésének tekintenek. Holott egy, a való világban gyakori szexuális „alku” meglétét pont olyan nehéz lehet bizonyítani, mint az egzisztenciális kényszerítést. A bocsánatkérés kapcsán tudjuk, hogy Sárosdi férje nem bocsát meg. Azért remélem, hogy a színésznő másban azért maga dönthet a férje oldalán.

Legutóbb azt is megtudtuk, hogy Sárosdi Lilla „maga nem tenne jogi lépéseket, de egy indulóhoz csatlakozna”. Ami azért kétfenekű megoldás, mert a többiek többsége név nélküli nyilatkozó volt.

Tudom: most sokan felhorkannak, hogy ez a beállítása az ügynek milyen áldozathibáztató borzasztóság. Nos. Nekik mondanám. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha őket vádolná meg bármelyik korábbi partnerük, elvárnák a bizonyítást. Ahogy elvárnák bármely más vád esetén is. Lehet, hogy perelnék a vádaskodót, de az is lehet, hogy nem. Konkrét ügyben nem lévén könnyű lehet elhamarkodott véleménnyel illetni Martont is, de Sárosdit is. Miközben az, amiben egyedül biztosak lehetünk, az az, hogy egyikü(n)k sem szent.

Amit megtehetünk az az, hogy általános emberi, morális normákat fektetünk le, ami mentén mérhetjük az általános véleményeket. A konkrét esetekben pedig a konkrét körülmények ismeretében alkotunk véleményt a konkrét szereplőkkel kapcsolatban. A Marton-ügyben sem szeretnék másként mérni. Határt húzva a munkahelyi kényszerítés általános elítélése, és a Martont konkrétan illető kődobálás között. Legalább addig, amíg a bíróság nem mondja ki a bűnösségét.

Andrew_s
Comments on Facebook