2017. december 31., vasárnap

Bojkottal a polgárháborúba?

Az év vége felé megindult a teoretikusok rohama a realitások ellen? Most éppen Vásárhelyi Mária írása nyomán jutott eszembe ez a kérdés. Amely kérdés Heller Ágnes nem kevésbé elméleti, a Jobbikot előre kormányba fényező eszmefuttatása nyomán is felmerülhetett. Míg most a bojkottra szólít fel Vásárhelyi.

Na, csókolom! Azt aligha vitatja épeszű ember, hogy a választási rendszer egy diktatúrának is becsületére válna. Azt is nehéz lenne vitatni, hogy egy hamiskártyással nehéz döntés lehet beülni egy partiba. Mert Vásárhelyi Mária, többek közt ezt a kártyás hasonlatot hozza. Alkalmasint hibásan. A választási rendszer ugyanis olyan kártyázás, amely ugyan erősen aszimmetrikus szabályrendszert követ, de még van szabályrendszere. Nehéz lenne megmondani, hogy Orbán mit lépne, ha nem őt, vagy kedvenc barátait hozzák ki győztesnek. Lehet valószínűsíteni sok mindent. A békés hatalomátadásról a szükségállapot kihirdetéséig. De ezen a hídon akkor kellene tudni átmenni, ha az ország odaér.

A 2014-es választások alapján persze levonható az a következtetés, hogy a választásra jogosultak alig több mint negyven százaléka voksolt a Fidesz-KDNP szövetségre. Amiből persze az is következik, hogy ugyanezen embertömeg közel kétharmada nem szavazott arra a politikai egylettre, amely így a kisebbség nevében birtokol parlamenti többséget. De ebből az is következik, hogy akkor az ellenék képtelen volt ezt a közel kétharmadot megszólítani, és urnához hívni. Nem kis részben annak az ellenzéki politizálásnak köszönhetően, ami idén mintha visszacsengeni látszana. Egyrészt olyan teoretikus nézőpontok uralkodtak el, amelyek igen alkalmasnak látszottak a szárszóihoz hasonló klubnapok agyonütésére, de igen alkalmatlannak bizonyultak az emberek megszólítására. Másrészt az ellenzéki pártok egymás izélgetésével voltakelfoglalva a szövetségi kompromisszumok helyett.

A bojkott ötlete akkor is felmerült, és már akkor is az volt a véleményem, hogy egy passzív bojkott valójában legfeljebb a nem-választók csőbe húzására alkalmas. Aki otthon marad, az a mások kezébe helyezi a döntést. Ilyen egyszerű. A nem-döntéssel azt a döntést hozza, hogy mások döntsenek helyette. Ezt a fajta bojkottot propagálni lehet nagyon szimpatikus. Leginkább azért, mert nem kell programokkal, kommunikációval, ésszerűséggel bíbelődni. Eleve meg lehet ideologizálni a buktát, mert a választási rendszer tehet róla. Valamint előre meg lehet ideologizálni a passzivitást is. Mondván: nem hülyék, és felelőtlenek vagyunk, hanem bojkottálunk.

Egy percig sem vitatva persze, hogy egy szociológiai tanulmányban baromi jól mutat a lehetséges passzív bojkott különböző lehetőségeinek elemzése. Milyen bojkott lehetne még? Lehetne, például egy aktív, cselekvő bojkott. Afféle választási sztrájk. Amikor az ellenzéki aktivisták akár fizikailag teszik lehetetlenné a szavazást. Ahogy a sztrájkőrök állják el a gyárkaput. Ja, hogy egy ilyen akció meghirdetése kockázattal járna? Igen, azzal járna, mert kétségtelenül a választási törvény megsértését jelentené. Azért, ha százezreket tudna egy párt erre mozgósítani, akkor lenne látszatja talán. Ha más nem, a kártyák kiterítése mindenképpen. Egyebek mellett a valós támogatottságokról is. Amelyről sokkal kényelmesebb tudományos mélabúval vitatkozgatni, mint a valósággal szembe nézni.

Amellet tudom: egy választási sztrájkra emlékeztető bojkott az említett támogatottság nélkül szart sem érne. Amíg a politikai erők nem tudnak százezreket megszólítani annyi esélye lenne, mint hőlégballonnal eljutni a Holdra. Ugyanakkor világos: ha az ellenzék meg tudná szólítani azokat a százezreket, akkor a jelen választási rendszert is a hasznukra fordíthatnák. Baromira lenyomva a Fideszt. Amit legalább meg kellene próbálni. Mert a szavazók megosztása bojkottpártiakra, illetve dönteni bátrakra jelenleg a kormánypártokat erősítheti. Erről kár lenne szociológiai tanulmányokat írni. A 2014-es választási eredmény mindennél beszédesebben mutatta, hogy az egymás közti megosztottság, a szavazók megosztása milyen remek eredményre vezetett.

Ettől még persze egyik nagy teoretikust sem szeretném lebezsélni a tanulmányok írásáról. De könyörgöm! Nem lehetne csak egy kicsit, egy icura-picurkát nem az elefántcsont-torony akadémiai magasáűból beleugatni a kicsik dolgába. Azokéba, akik nem tudnak kimenni egy külföldi egyetemre, mert nekik a saját hungaro-skanzenjük van. Azokéba, akiknek a mindennapjai nem egy szociológiai kísérlet terepe, hanem a napi túlélésért folytatot harc. Azokéba, akik lehetnek opportunisták, amikor családjuk másnapi kenyeréről van szó. Azokéba, akik nem annak a magyarázatára kiváncsiak, hogy milyen baromi jó, ha helyettük más dönt, és legalább a döntés lehetőségének látszataként szertnék megélni, hogy az ország egy kicsit az övék is.

Sajnos, elég nehéz elhessenteni a gondoltot, hogy az ellenzék jelen állapotában a bojkott ötlete nem más, mint önfelmentés. Arra is nehéz nem gondolni, hogy a diktatórikus rendszerek megszűnésének milyen módszertanai ismertek a történelemből. A választási bojkott nem annyira gyakori, mint az utcai pofozkodás. Valamiért ugyanakkor az az érzésem, hogy minden egyes bojkott-felhívással ehhez a pofozkodáshoz kerülünk közelebb. Mert azért az otthon csikket kotorászó nem-szavazóknak is tele lesz a tökük egy idő után. Igaz, jó eséllyel a jövőjüket kísérleti terepként kezelő ellenzéki arcokkal is.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 30., szombat

Novák választási halandzsája

Forrás: Mandiner
Egy társadalomban a családok helyzete kétségtelenül fontos tényező. Nem csak a pártvezetőké, hanem általában is. Bár valószínűleg sokan szívesen látnák, amint Orbán családja évekig eléldegél egy BAZ-megyei zsákfaluban az ottani átlagos jövedelmekből. Novák Katalin azonban ilyesmiről nem beszélt.

Mármint abban az interjúban, ami a Mandiner portálján látott netvilágot. Abban a bevezető ígérete szerint minden másról szólt, és már a cím is ígéretes. Mert aszerint hazánkban mindenki a saját vallási és szexuális meggyőződése alapján élhet. Amihez persze érdemes emlékezni az egyéb megnyilatkozásokra. Köztük arra, hogy a kormány a vallásszabadságot leginkább a kereszténység „szabad” kötelezőségeként, legfeljebb a felekezeti szabadság tudomásul vételével értelmezi. Novák pedig a mostani interjúban is védelmébe veszi Kövért, aki gender-őrületről beszélt. Egy füst alatt, finoman bár, de kétségbe vonva az azonos neműekből álló párok gyermekvállalási jogát. Alkalmasint megemlítve, hogy a gender-témánál sokkal fontosabb társadalmi problémákkal, illetve kisebbségi élethelyzetekkel kellene foglalkoznia az aktivistáknak.

Mely megállapítással nagyjából megerősítette azt, hogy a társadalmi nemiséggel nem kíván foglalkozni az emberi laposelemekért felelős minisztérium államtitkár-asszonya. De azt is, hogy számos más dologgal sem kíván érdemben foglalkozni. Ami kellően összecseng azzal, ahogy a menekültekkel kapcsolatos humanitárius segítséget is átutalták azokhoz a civil szerveződésekhez, amelyeket aztán minden erővel próbáltak gátolni. Jól jelezve azt, hogy a szólamokban keresztény kormánytól igen messze van a valós emberség. Amely különbségnek köszönhetően, lassan nem hogy a menekültek nem akarnak tartósan Magyarországon maradni, de az itt születettek közül is igen sokan elhagyták már az országot. Nem ezrekben, hanem százezrekben mérhető számossággal. Amely kivándorlás korosztályi összetétele azt is jelzi, hogy az Orbán-kormány keltette gazdasági exodus gyakorlatilag a társadalom szociális abortuszával ér fel. Generációkat elveszítve.

Ezt a következményes lakosságvesztést figyelembe véve erős kétségekkel kezelhető Novák Katalin véleménye arról, hogy több magyar állampolgár jön be, illetve jön vissza az országba, mint amennyi távozik. Az állampolgári bevándorlást illetően természetesen kár lenne kétségbe vonni a letelepedési kötvény-ügyletekkel bekültözők létét. Ez azonban akkor sem százezres nagysáégrend jelenleg, ha sokszorosa azoknak, akikkel szemben a menekültügyi eljárás lefolytatását is megtagadná a kormány. Így Novák Katalin valószínűleg a határainkon kívül élő, korábban talán turistaként sem Magyarországra látogatók, szavazati tartalékra gondolhatott. Talán Semjén szólamaitól is megvezetve. Noha kérdéses, hogy mennyire szeretnének tartósan Magyarországra költözni, ha a határon átlapátolt pénzből így is részesülhetnek, szavazhatnak is, de a szavazás következményeinek csalánosába már nem kell gatya nélkül bemenniük. Alkalmasint a számos területen kialakult szakemberhiány sem azt mutatja, hogy tódulnának be azok a bizonyos százezrek.

A visszatelepedés eredményei is kétségesek. Annak ellenére, hogy a Brexit hatásaként valóban lehetett egy remigrációs szándék-hullám. Azonban a szándék megváltoztatásáért, az ottani szakember-gondok miatt, az angolok is igen sokat tettek. Miközben aligha valószínű, hogy az Orbán-kormány olyan nagyon szeretné a kiköltözött, velük nem is feltétlenül szimpatizáló százezrek megjelenését a hazai határokon belül. A korábbi programok „sikerét” jelezheti a „Gyere haza fiatal!” program lezárása, és az, hogy a lezárást megelőző évben, 2015-ben az addig kivándoroltak 0,0042% -a tért haza. Ha ez az arány azóta a tízszeresére nőtt volna, akkor is azt jelentené, hogy minden ezer kivándoroltból mindössze négyen jönnének haza.

Ugyanakkor bárki megteheti, hogy körkérdést tart az ismerőei, az ismerősök ismerősei körében. Arra vonatkozóan, hogy hány olyan fiatalról hallanak, aki elhagyta az országot, és ezek közül hányan tervezik a heteken belüli hazaköltözést. Egy pillanat kétséget sem táplálva azzal kapcsolatban, amiben az államtitkár-asszonynak igaza van: odakint a megélhetés is drágább. Valamint, ahogy korábban írtam, külföldön sem kolbászból van a kerítés. De az is előfordulhat, hogy az, aki a kolbászok magvait elveti, tud, és hajlandó dolgozni, megteremtette a biztosnak tűnő egzisztencia alapjait, az nem annyira szeretne hazajönni. Hacsak nem vonzódik a korruptokráciás kalandpark kínálta lehetőségekhez. Esetleg bevásárolva magát valamelyik oligarchoid nemességébe. De valószínűleg ez a kisebbség.

Azért perzse tudjuk: jönnek a választások. Amit Novák Katalin mondott, az ennek a fényében egy választási rizsa. Nagy nyalással felfele, és kis gesztusokkal a Fidesz számára elveszőfélben levő radikálisabb jobboldalnak. Erre futja. Erre még futja.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 28., csütörtök

Boross helye a semmi közepén

Forrás: Iiwallpapers
Természetesen tudom, hogy utánlövés Boross Péter karácsonyi szerepléséről ilyen késedelemmel írni. Már csak azért is, mert sok újdonságot sem mondott. Mármint önmagához képest. De csak most botlottam bele a világhálón a megnyilatkozás reflexiójába. Másrészt talán mégis megér egy-két gondolatot.

Nem is annyira Boross Péter mondandója. Az tényleg hozza a tőle, az utóbbi évek mondandói alapján, elvárt formát. Az egykori vice-miniszterelnök esetében nem új folyamat, hogy a Horthy-korszak egyre fényesebben világít az elméjébe. Talán az egykori emeszempés pártcsinovnyiki állomást is tartalmazó, de egykor a Szálasi-érában is katonáskodó Boross számára tényleg ez az, ami megadatott. Az az amnéziás folyamat, amely már a korábbi, 2016 Karácsonyán előadott, ünnepi „köszöntőjekor” is nyilvánvaló volt. Ez akár rendben is lehet. Az idő felértékeli azt a kevés jót, ami történik, és általában is rózsaszínre festheti a személyes múltat. Aki nem hiszi, az nézzen szét maga körül.

Szinte biztosan fog találni olyan egykori honvédot, aki a Kádár-korszakban volt kényszersorozott katona. Alighanem olyat is fog találni, aki egy pillanatig sem szeretné még egyszer végigcsinálni. Miközben ugyanezek harsányan kacagva adomáznak az akkor megélt szívatásokról, értelmetlen kiképzési lépésekről, illetve a még értelmetlenebb, a kontraszelekció díszpéldányaiként szolgáló, tiszti állomány tagjairól. Talán olyan ismerőse is akadhat néhányaknak, akik egykor a század téglái voltak. Olyanok, akik pár óra kimenőért pitizve dobták fel a katonatársakat egy becsempészet felesért, egy randiért átlépett kerítésért, vagy bármiért. S akik talán mai napig nem értik, hogy az egykori katonatársak miért kerülték, illetve kerülik talán a mai napig. Amikor számukra akkor az volt a legjobb jó, amit magukkal tehettek. A még idősebb generációból is ismernek talán többen olyanokat, akik mára már inkább dédnagyszülők, de nem győzik százszor is elmesélni a világháborús históriáikat.

A család, a közvetlen ismerettség kör, megtanulja a helyén kezelni ezeket a történeteket. Nem is igazán tulajdonít nagy jelentőséget nekik. Legfeljebb egy megértő félmosollyal, vagy a hátuk mögött érzett hányingerrel viseltetnek a furcsa hősiességek iránt. A katonatárs pokrócozásától a dobbantásokon át keretlegénység nagyszerűségéig. Miközben a megértő félmosoly nem is annyira a történetnek szól sokszor, hanem tényleg a megértés jele. Annak a megértéseként, hogy egy-egy emberből miként lett antiszociális emberkerülő, mindenen felhorkanó morgós vénember. Netán az örök másodikságot könyörtelenül túlkompenzáló akarnok, vagy a morális bűnöket felemlegető lelkiismeretet általában is megtagadó csirkefogó. Míg a kisebb csibészségeken akár együtt is nevethetünk a mesélővel.

Azzal, aki a saját aktuális igazáról maximálisan meg lehet győződve. Mert a szellem semmiben nem olyan hatékony, mint az önbecsapásban. Az emberek pedig éppen ilyen jók az önfelmentésben. Probléma legfeljebb akkor keletkezhet, ha a környezet érdemtelenül túlértékeli az említett megnyilvánulásokat. Márpedig Boross Péter esetében szinte biztosan erről van szó. Mert ő maga már szinte biztosan túl van a realitások határain. Már békésen evezget az önmagába zárt szellem békés beltengerén. Időnként kikiabálva a partra azt, amit a megcsillanó vízfodrok torz csillanásai tükröznek vissza a múltjából. Boross jól el van magában. Beemelni a közbeszédbe lehet legfeljebb hiba. Mert azt sugallja, hogy érdemes értelmet keresni ott, ahol nincs, és ahol ennek a keresésnek nincs is számottevő jelentősége.

Holott, ha valaki az értelmetlen káoszban akar értelmet keresni, annak kiváló terepet szolgáltatnak a jelen helyzetben jelentősebb megszólalók, illetve folyamatok. Elég kormánypárt irányából érkező szóvirágokra, a kormány ténykedéseire gondolni. Meg olykor az önmagával sem szóba elegyedő ellenzékre.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 27., szerda

Nagy Bandó András esete a véleményekkel

Nagy Bandó András bocsánatot kért. Azért, hogy személyes megerősítettség nélkül idézett egy állítást. Amikor mondta, a felvételt eltávolító ATV-t lehordva, aranyba foglalták. Most, ahogy olvasom a reakciókat, szintén aranyba foglalnák. De most már inkább olvadt aranyba. Mert úgy látszik, mintha ebben az ügyben is csak túloldala lenne a magyar hátasnak.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy Bayer Zsoltnak érdemes-e bármit írni. Néha az az érzésem, hogy írnia is felesleges. De a túlpezsgő, túlteljesítve habzó gyűlölködéseire válaszolni elég értelmetlen. A megélhetési gyűlöletkeltőket, a pártvezért túlteljesíteni akarókat a múltban sem érdekelték a reakciók, és ma sem hiszem, hogy érdeklik. Akkor sem, ha csak a pártbizottság háttérben szorgoskodó hangulat-bejelentői, vagy az éppen aktuális vezér-eszme előtérbe tuszakolt publicistái. Azonban ez egy másik történet, amelyben Bayer Zsolt majd elmondja a maga sínylődés-történetét. Egy következő rendszerváltás után. A jelenlegi reakciók jórészt nem róla, hanem Nagy Bandó Andrásról szólnak.

Azt mondta az ATV-ben, hogy egy hallomáson alapuló pletyka szerint a kecskeméti kórházban szokták összetákolni Orbán Viktor feleségét a családi „nevelések” után. Tekintettel arra, hogy Nagy Bandó András közszereplő, ismert ember, és a korábbi munkássága a gerinc meglétét mutatta, a mondandójának óhatatlanul súlya van. Különösen egy TV-csatornán. Lényegesen nagyobb, mint egy magánbeszélgetés esetén. Mondjuk, egy sör mellett. Függetlenül attól, hogy mi az általános közvélekedés Orbán feleségét illetően. Akiről már akkor pletykák keringtek, amikor napszemüvegben közszerepelt annak idején.

Az azóta eltelt időket, híreket figyelve természetesen bárki leltárt csinálhat, illetve bárki szubjektív véleményt alkothat. Leltárt például arról, hogy más first lady-khez képest Orbán Viktor felesége mennyit közszerepel. Akár egyedül, akár a férje kíséreteként. Fogadásokon, vezetői látogatásokkor, vagy csak úgy általában. Valamint szubjektív véleményt arról, hogy a közszereplések alkalmával milyen benyomást gyakorol, mennyire látszik boldognak, vagy mennyire bátran adhatna korához pár évtizedet. Ez a szubjektív leltár azonban az lesz, ami: személyes vélemény. Mindaddig, amíg orvosi látleletekkel nem lehet igazolni, addig nem célszerű azt híresztelni, hogy a családcentrikus Orbán veri a feleségét. Már csak azért sem, mert a mai közviszonyok közepette különösen zűrös történet lehet egy személyiségi jogokat éritő per megvivása a kormányfővel.

Így, szerintem Nagy Bandó Andrástól egy teljesen ésszerű lépés volt a bocsánatkéréssel elébe menni az említett pernek. Amely valószínűleg az ATV ellehetetlenítésével is járt volna. A humorista, tehát, a TV-csatorna felé is gesztust tett a nyílt levelével. Amelyben, egyébként, a kibeszélésért és nem annak tartalmáért kért elnézést. Érthetően, hiszen sem magától, sem mástól nem kívánhatta elvonni a saját vélemény jogát. Ez valószínűleg fáj azoknak, akik szerint Nagy Bandó András lett volna a következő messiás. Az, aki fejjel megy a falnak helyettük is. Szerintem, ezzel a látszólag megalkuvó gesztussal legfeljebb az éppen ráerőltetés alatt levő, faltörő kos szerepét utasította vissza. Amit, apaként, teljesen megértek.

Miközben nem szeretném azt sem eldönteni, hogy Nagy Bandó András mire gondolt. Legfeljebb arra van ráhatásom, hogy magam mit gondoljak. A magam részéről nem látom indokoltnak, hogy a „gerinces” jelzőt megvonjam tőle. Ahogy azokról is fenntartom a véleményalkotás jogát, akik naponta képesek ide-oda hajlongani a másokról alkotott véleményeik közplatformokra tűzködései során.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 26., kedd

Csak a baj van az ételosztással

Az ételosztásokkal csak a baj van? Ha egy sikerpropagandára ráizgult kormány szemszögéből nézzük, akkor mindenképpen. De egyébként is. Ha nem is okvetlenül ugyanazon szempontrendszerek szerint értékelhetjük bajnak. Illetve, inkább, problémának.

Az ételosztásokat a krisna tudatú hívők közössége, vagyis a „krisnások”, ahogy sokszor az utca embere hívja őket, hosszú évek óta tart ételosztásokat a karácsonyi ünnepnapok alatt. Is. De nem csak ekkor. Ekkor azonban különösen szembeszökő lehet, hogy a szeretet ünnepe tiszteletére sokszor csak szólamok jutnak a népnek az egyik oldalról, míg mások azért tenni is próbálnak valamit. Az elesettekért. Is. Legalább. Ha már másokért nem mindig sikerül. A szólamok „gazdáinak” és lelkes fogyasztóinak aztán főhet a feje, hogy mit kezdjen a nagy dicshimnuszok eleven, és ráadásul feltűnő, cáfolataival. Mert az ételosztásokért sorban állók tömege feltűnő. Ahogy az volt már évekkel ezelőtt is. Talán nem is teljesen véletlenül kelt ki annak idején, a ma is regnáló vezetővel működő, kormány a kisebb egyházak ellen. Ha már a nagyobbak némelyikének még a vezetői is meglehetősen megosztottak a humanizmus megítélését illetően. Elég a decibelkeresztény Erdő Péter, és a tevőlegesen emberbarát Várszegi Asztrik reakcióira gondolni a menekültek támogatásával kapcsolatban.

Az ételosztások tehátérthetően nagyon zavaróak lehetnek akkor, ha a hatalom a tejjel és mézzel folyó Duna-Tisza vidéket próbálják lenyomni az emberek torkán. Mert a sorban állók sora cáfolatát nyújtja annak, hogy minden rendben lenne, és a szegénységet lassan csak lexikon-címszóként ismerik az emberek. Amely szegénységből különösen a gyermekszegénység mértéke az, ami az országot minősíti. Le. Ahogy a gyermekek minőségi, illetve abszolút éhezése is. Amelynek fenntartása, ahogy a szegénységé is, lehet természetesen hatalmi érdek. Az éhezés nem hat előnyösen a fejlődésre. Már csak azért sem, mert akinek a napi életben maradás is komoly kihívás, annak nem marad ideje a nagyobb csirkefogásokkal foglalkozni. Amellett kiszolgáltatottabb is. Zsarolhatóbb is. Megvehetőbb is. Márpedig egy korrupto-oligarchikus rendszer nem engedheti meg azt, hogy az „alattvalók” informálódjanak, gondolkozzanak. Ahogy azt sem, hogy kevésbé legyenek sakkban tarthatók.

Az ételosztás ebből a szempontból is káros lehet. Nem csak kommunikációs cáfolatként működik, de óhatatlanul összehozza az embereket. A beszélgetések információk cseréjét is jelenthetik. Természetesen a másnapi helyszínekről is, de nem csak arról. Amellett a megjelentek azt is láthatják, hogy a személyes sorsuk nem ritkaság. Nem csak annak a következménye, hogy személy szerint alkalmatlanok arra, hogy lázári, vagy mészároslőrinci mértékben kaparjanak. Mert tömegesen vannak, akik éhesek. 2012-ben rekordokat döntögető sorokat emlegettek. Azóta már nem emlegetik. Egyszerűen tudomásul veszik, hogy évről évre többen szorulnak rá a segítségre. Annyira, hogy mostanra a sorszám-osztás teszi csak kezelhetővé a tömeget.

Ami akkor is szomorú jelensége a köznapoknak, ha egy évvel ezelőtt az elvtársi politológus szemszögéből a krisnások ételosztása is liberális beetetésnek látszott. Talán. Talán a politológus is ott volt a tömegben, és biztos információi voltak. Talán nem volt ott a tömegben. Amitől még lehettek biztos információi. Azoktól, akik egy-egy pártszékházban fényképen már látták Jézus egyik ábrázolásának a képét. Elvégre szinte biztosan van az a pénz... De nem tudhatjuk. A jelenlegi hatalom majdani bukása után úgyis tele lesz a magyar közélet olyanokkal, akik ma korántsem egy tál lencsét kaszálnak, de visszanézve szinte biztosan ők lesznek az üldözött, illetve megvezetett áldozatai a mostani hatalomnak. Talán azok is, akik Debrecenben esetleg Jézust is helypénz fizetésére kötelezték volna. Aki szintén szálka volt a saját kora hatalmasainak a szemében. Nem véltlenül. Holott akkor sem Jézus tehetett arról, hogy a kor papsága elinflálta a vallás tanításait, és szemrebbenést alig mutatva kezelték egy vállrándítással az emberek gondjait.

Azokét az emberekét, akik már akkor is ki voltak szolgáltatva a hatalomnak. Amely hatalomnak az így kialakult helyzet valójában teljesn megfelelt. Ahogy a jelenlegi hatalmasságoknak is teljesen megfelel a tömeges kiszolgáltatottság megléte. Amit az ételosztások közönsége is mutat. Ami megmutatja, hogy azzal bizony baj van. Abból a szempontból is, hogy tömegeket érint. Márpedig ez az országot jobban minősíti, mint a stadionok száma. Le.

Talán ezért is látták időszerűnek, hogy lehetőleg ne a Blaha Lujzáról elnevezett téren legyen jövőre az ételosztás. Ott ez nagyon feltűnő. Azért persze lehet. Még. Valahol másutt. Ahol nincs annyira szem előtt. Ahogy a hajléktalanság ellen sem az okok mérséklésével gondoltak szembe szállni, hanem a hajléktalanok kitiltásával. Ne is lássák. Ahogy a szegényeket se. Mert bánccsa a naccságosék szömit.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 23., szombat

Havas és a zaklatók: vagy egykutyák, vagy egyik sem

Emlékszünk a régi kabarészámra azzal, hogy „Azt írja az újság…”? A zaklatási ügyekben jelenleg leginkább azt lehet olvasgatni, hogy szegény Havast úgy, de úgy megtámadták. Meg látható a hírek nyomán, hogy a médiamunkás leginkább a politikai síkra terelt visszatámadás taktikáját választotta. Ezt még meg is érthetjük. A nagy összezárást már nem annyira.

A kép egyre inkább kezd emlékeztetni arra, amikor nem is olyan régen még más területen sikerült összemosni az egymástól némileg távol eső halmazokat. Mondván: Akinek nem tetszett Alföldi egyik, vagy másik rendezése, az homofób. Most pedig: aki nem menti fel szinte látatlanban Havast, az elfogadja a Fidesz koncepciós eljárásait. Nem Havassal szemben, hanem általában. Gyakorlatilag kritika nélkül fogadva el megrendezettnek a zaklatási ügyet. Olyan alapon, hogy egyrészt Havas ezt mondja, másrészt pedig hallani pletykákat arról, aki szerint egy árnyas sarokban sugdolóztak Baukó megvesztegetéséről. Kis híján szentnek beállítva az újságírót, és hallgatólagosan lekurvázva mindenkit, aki zaklatásról ejt szót.

Erről aztán eszembe jut a korábbi eset. Az, amikor egy rendezőt vádoltak meg, lehetetlenítettek el. Egy olyan sztori alapján, amelynek íve, kialakulása és az azt megerősítő, de arcukat nem igazán vállaló tanúk felbukkanása igencsak rokonítható lehetett egy színházi rendezéssel, egy színdarabbal. Ugyanakkor esetleg ugyanazok ítélték el Martont zsigerből, akik most Havas mellett törnek lándzsát. Vérig sértődve a lehetőségen is, hogy talán akkor sem kellet volna, és most sem kellene csak a zsigeri indulatokra hallgatni.

Akkor is azt gondoltam, hogy nem az annak idején a boszorkánypereknek is táptalajt adó népítélkezési hajlandóság kiélését célszerű szem előtt tartani, és most is azt gondolom. Már csak azért is, mert az ilyen médiafelhajtás valójában nem ráirányítja a figyelmet zaklatásokra, az erőszakokra, hanem könnyed bulvárhírré inflálja azokat. Holott a valóban zaklatottak, a valós erőszak valós áldozatai ennél többet érdemelnek. Alkalmasint valós igazságügyi eljárásban született ítéleteket. Amelyek egyébként a koncepciós eljárások elől is kifoghatják talán a szelet. Egy kicsit hozzásegítve a társadalmat ahhoz is, hogy ne azok a „szép ’50-es évek” jöjjenek vissza. Egy olyan párt jóvoltából, amely annak idején elég fékezett habzással gondolt foglalkozni a családon belüli erőszakkal, és amelynek 2013-as frakciója még elég jól elüzemelt olyan helyiérdekű Döbrögivel, aki szerint bármikor jól jöhet egy szomszédban legelésző vak komondor. Amely ügyek elbagatelizálását egyébként remekül szolgálja az említett, túltárgyaló bulvárosítás. Ami különösen hasznos lehet, ha a minap felröppent, kecskeméti kezelésre szoruló vezér-pofonról szóló pletyka sem bizonyul egy szélcsendben zörgő bozótosnak.

Visszakanyarodva a zaklatásokhoz: az említett bírói ítéletekig szerintem várni kellene a vagdalkozással, illetve összezárásokkal. Ha azonban valakinek okvetlen vagdalkozhatnékja, vagy összezárhatnékja van, akkor legyen következetes. Vagy mentsen fel minden zaklatással vádoltat azonnal, vagy egyformán ítélje el. Amiből aztán az is következik, hogy vagy minden zaklatást emlegető celeb-hölgy kimeríti a büro-prosti kereteit, vagy egyik sem.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 20., szerda

A civilek bűnössége

A civilek, illetve a civilek szervezetei kapcsán olyan kommunikációs nyomás alakult ki az elmúlt hónapokban, illetve években, hogy néha a vízcsapból is az folyik. Ha kiderülne, hogy valamelyik civil szervezetnek köze van a lakossági vízellátáshoz, akkor különösen. Néhány kormányhívő pedig talán szomjan is halna. Inkább.

Mert a kormány szerint minden civil bűnös. Kivéve azokat, akiket ártatlannak neveznek ki. Természetesen vezéri ellenjegyzéssel. Elvégre nagy történelmi elődök mutatják az utat. Abba az irányba, hogy az a bűnös, akit annak neveznek ki. Amiből az is következik, hogy az az ártatlan, akit a hatalom annak tekint. A legtöbb civil szervezet nem tartozik az utóbbi kategóriába. Egyébként érthetően nem tartozik oda. A civilek ugyanis valóban bűnösök. Néhány szempontból mindenképpen. Akkor is, ha azokat tekintjük civileknek, akik valóban azok. De akkor is, ha a társadalmi szervezetek tagságát, aktivistáit tekintjük annak. Mely utóbbi leszűkítés a Fidesz megszólalóinak igen kedves, ám igen ostoba megoldása a kollektív bűnösség „megszemélyesítésére”. Annak érdekében, hogy a valós tartalmat szétmaszatolják, és az „ügyeletes ellenség” képét rájuk testálják. Az, hogy olykor maguk a szervezetek, és az azokat támogató média is él ezzel a beszűkítéssel egy nem kevésbé ostoba befekvés a kormány kommunikációjának, igencsak prokrusztészi, ágyikójába. Mert a társadalom alapvetően a civileké. Kellene, hogy legyen.

A civilek egyfajta bűnössége azonban még a szélesebb értelemben is megáll. Legfőbb bűnük talán a megvezethetőség, illetve a kényelemszeretet. De nem is annyira a kényelem szeretete, mint a kockázatkerülés. Ugyanakkor ezek a jellegzetességek annyira általánosak, hogy a hatalom szinte minden korban számíthat ezekre a jellemzőkre. Az, hogy az emberek tömegben buták, az olyan közismert, hogy szinte minden populista népszónok ki is használja a tömeggyűlések adta lehetőségeket. Az sem tekinthető különlegesnek, hogy még az aktívabbak sem igazán szeretik a „balhékat”. A hatalom ténykedésével szemben elégedetlenek többségének is szimpatikus szervezés az, amelyik lehetőséget ad némi ökölrázásra, de amelyik nem torkollik olyan akciókba, amelyben az ökölrázók esetleg be is azonosíthatók. A hatalom ezt a hatást is szívesen kihasználja, ha teheti. Korábban, a technikai lehetőségek egy alacsonyabb szintjén, nem véletlenül terjesztették el szívesen a beépült megfigyelőkről szóló „híreket”. Amely kommunikációs húzás sokszor akkor is hatott, ha utólag az ilyen híresztelések jó része üres fecsegésnek, legendának bizonyult.

Manapság a legendagyártásra sincs rászorulva az, aki az említett hatással élni akar. A térfigyelő kamerák jól láthatóak, a mobil távközlési eszközök pedig köztudottan bemérhetők. Bőven elég annak a képzetnek a kialakítása, illetve fenntartása, hogy kialakítható egy megfigyelési adatbázis. Amely képzeteket néhány demonstratív hatalmi kiszólással, -akcióval meg lehet erősíteni. Aztán hagyni, hogy hasson. Ha sikerül ezt még néhány olyan tüntetéssel is megfejelni, amelyben esély sincs a vezető spontán kiválasztódására, akkor eljutunk ahhoz a társadalmi fásultsághoz, amelyet ma nap, mint nap tapasztalhatunk. Ebben a szervezők felelőssége elévülhetetlen. Azoké, akik aztán cserben is hagyják a tüntetésre hívottakat, azoké különösen. Azonban ezért a hatalom aligha tekintene rájuk bűnösként. Elvégre az orbáni vezetés érdekeit aligha lehetne ennél jobban szolgálni.

A civil szerevezetek jó részét nem is ezért tekintik bűnösnek. Azért sem, hogy Soros, vagy bárki más, alapítványai járulnak hozzá a tevékenységükhöz. Az egész sorosozás ebből a szempontból szimpla szemfényvesztés. Annak érdekében, hogy a lóláb kicsit kevésbé fityegjen ki, és a személyhez kötöttséggel az említett egyszerűsítést is meg lehet oldani. Amelyre nagyon is rá vannak szorulva a hatalom részéről. Ellenkező esetben, az egyedi estek kommunikációjával egy sor olyan kérdést kockáztatnának, amelyre nincs a vezér nagyszerűségét kicicomázó válasz. Márpedig a civil szervezetek eredendő bűne a hatalommal szemben éppen az, hogy kikezdik a vezér tökéletességének a képzetét. Azzal, hogy olyan kérdéseket visznek a nyilvánosság elé, amelyekre a válasz nem támasztja alá azt a tökéletes országképet, amelyet a Fidesz, illetve a kormány szószólói szeretnének sugallni.

Ha ugyanis a hatalom gyakorlatilag állatként akarja kezelni a menekülteket, akkor ezt a képet igencsak rombolja, ha a háborús övezetből érkezett kismamát, gyermeket, és általában az embert mutatják be. A személytelen „migráncsot” ugyanis bárki képes utálni, és alávetettnek tekinteni. Az éhező, rettegő, fázó gyermek azonban nehezen azonosítható a rettegett terroristával. Az összemosás alapjaiban leplezi le kormány embertelen politikáját. Ez a lelepleződés pedig veszélyes lehet a hatalomra. A civilek elleni hadjárat tehát valójában a hatalom immunválasza az igazság kiderülését ígérő kommunikációs „fertőzésre”. Nem csak a menekültek ügyében, hanem szinte mindenhol, ahol megy a sorosozás és civilezés.

Tulajdonképpen az utóbbiak szinte lakmuszpapír-szerűen jelzik, hogy hol van nagyon nagy gáz az országban. Ahogy az ételosztások sorai is jelzik, hogy az országban nagy a szegénység, és az éhezés korántsem csak „rossz szokás”. Bármennyire is nyomult ezzel Harrach annak idején. A „immunválasz-jelleg” azonban azt is jelzi, hogy a kormány ellenséges fellépése annál erősebb lesz, minél közelebb kerülnek a civil szervezetek a valós képhez, a munkájuk szükségességének, valóságosságának demonstrálásához. Mert ezt a bűnüket magukban hordozzák. A hatalom szemében.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 16., szombat

Fáklyák, Jobbik, Fidelitas

A civilek, illetve a civilek szervezetei kapcsán olyan kommunikációs nyomás alakult ki az elmúlt hónapokban, illetve években, hogy néha a vízcsapból is az folyik. Ha kiderülne, hogy valamelyik civil szervezetnek köze van a lakossági vízellátáshoz, akkor különösen. Néhány kormányhívó pedig talán szomjan is halna. Inkább.

Mert a kormány szerint minden civil bűnös. Kivéve azokat, akiket ártatlannak neveznek ki. Természetesen vezéri ellenjegyzéssel. Elvégre nagy történelmi elődök mutatják az utat. Abba az irányba, hogy az a bűnös, akit annak neveznek ki. Amiből az is következik, hogy az az ártatlan, akit a hatalom annak tekint. A legtöbb civil szervezet nem tartozik az utóbbi kategóriába. Egyébként érthetően nem tartozik oda. A civilek ugyanis valóban bűnösök. Néhány szempontból mindenképpen. Akkor is, ha azokat tekintjük civileknek, akik valóban azok. De akkor is, ha a társadalmi szervezetek tagságát, aktivistáit tekintjük annak. Mely utóbbi leszűkítés a Fidesz megszólalóinak igen kedves, ám igen ostoba megoldása a kollektív bűnösség „megszemélyesítésére”. Annak érdekében, hogy a valós tartalmat szétmaszatolják, és az „ügyeletes ellenség” képét rájuk testálják. Az, hogy olykor maguk a szervezetek, és az azokat támogató média is él ezzel a beszűkítéssel egy nem kevésbé ostoba befekvés a kormány kommunikációjának, igencsak prokrusztészi, ágyikójába. Mert a társadalom alapvetően a civileké. Kellene, hogy legyen.

A civilek egyfajta bűnössége azonban még a szélesebb értelemben is megáll. Legfőbb bűnük talán a megvezethetőség, illetve a kényelemszeretet. De nem is annyira a kényelem szeretete, mint a kockázatkerülés. Ugyanakkor ezek a jellegzetességek annyira általánosak, hogy a hatalom szinte minden korban számíthat ezekre a jellemzőkre. Az, hogy az emberek tömegben buták, az olyan közismert, hogy szinte minden populista népszónok ki is használja a tömeggyűlések adta lehetőségeket. Az sem tekinthető különlegesnek, hogy még az aktívabbak sem igazán szeretik a „balhékat”. A hatalom ténykedésével szemben elégedetlenek többségének is szimpatikus szervezés az, amelyik lehetőséget ad némi ökölrázásra, de amelyik nem torkollik olyan akciókba, amelyben az ökölrázók esetleg be is azonosíthatók. A hatalom ezt a hatást is szívesen kihasználja, ha teheti. Korábban, a technikai lehetőségek egy alacsonyabb szintjén, nem véletlenül terjesztették el szívesen a beépült megfigyelőkről szóló „híreket”. Amely kommunikációs húzás sokszor akkor is hatott, ha utólag az ilyen híresztelések jó része üres fecsegésnek, legendának bizonyult.

Manapság a legendagyártásra sincs rászorulva az, aki az említett hatással élni akar. A térfigyelő kamerák jól láthatóak, a mobil távközlési eszközök pedig köztudottan bemérhetők. Bőven elég annak a képzetnek a kialakítása, illetve fenntartása, hogy kialakítható egy megfigyelési adatbázis. Amely képzeteket néhány demonstratív hatalmi kiszólással, -akcióval meg lehet erősíteni. Aztán hagyni, hogy hasson. Ha sikerül ezt még néhány olyan tüntetéssel is megfejelni, amelyben esély sincs a vezető spontán kiválasztódására, akkor eljutunk ahhoz a társadalmi fásultsághoz, amelyet ma nap, mint nap tapasztalhatunk. Ebben a szervezők felelőssége elévülhetetlen. Azoké, akik aztán cserben is hagyják a tüntetésre hívottakat, azoké különösen. Azonban ezért a hatalom aligha tekintene rájuk bűnösként. Elvégre az orbáni vezetés érdekeit aligha lehetne ennél jobban szolgálni.

A civil szerevezetek jó részét nem is ezért tekintik bűnösnek. Azért sem, hogy Soros, vagy bárki más, alapítványai járulnak hozzá a tevékenységükhöz. Az egész sorosozás ebből a szempontból szimpla szemfényvesztés. Annak érdekében, hogy a lóláb kicsit kevésbé fityegjen ki, és a személyhez kötöttséggel az említett egyszerűsítést is meg lehet oldani. Amelyre nagyon is rá vannak szorulva a hatalom részéről. Ellenkező esetben, az egyedi estek kommunikációjával egy sor olyan kérdést kockáztatnának, amelyre nincs a vezér nagyszerűségét kicicomázó válasz. Márpedig a civil szervezetek eredendő bűne a hatalommal szemben éppen az, hogy kikezdik a vezér tökéletességének a képzetét. Azzal, hogy olyan kérdéseket visznek a nyilvánosság elé, amelyekre a válasz nem támasztja alá azt a tökéletes országképet, amelyet a Fidesz, illetve a kormány szószólói szeretnének sugallni.

Ha ugyanis a hatalom gyakorlatilag állatként akarja kezelni a menekülteket, akkor ezt a képet igencsak rombolja, ha a háborús övezetből érkezett kismamát, gyermeket, és általában az embert mutatják be. A személytelen „migráncsot” ugyanis bárki képes utálni, és alávetettnek tekinteni. Az éhező, rettegő, fázó gyermek azonban nehezen azonosítható a rettegett terroristával. Az összemosás alapjaiban leplezi le kormány embertelen politikáját. Ez a lelepleződés pedig veszélyes lehet a hatalomra. A civilek elleni hadjárat tehát valójában a hatalom immunválasza az igazság kiderülését ígérő kommunikációs „fertőzésre”. Nem csak a menekültek ügyében, hanem szinte mindenhol, ahol megy a sorosozás és civilezés.

Tulajdonképpen az utóbbiak szinte lakmuszpapír-szerűen jelzik, hogy hol van nagyon nagy gáz az országban. Ahogy az ételosztások sorai is jelzik, hogy az országban nagy a szegénység, és az éhezés korántsem csak „rossz szokás”. Bármennyire is nyomult ezzel Harrach annak idején. A „immunválasz-jelleg” azonban azt is jelzi, hogy a kormány ellenséges fellépése annál erősebb lesz, minél közelebb kerülnek a civil szervezetek a valós képhez, a munkájuk szükségességének, valóságosságának demonstrálásához. Mert ezt a bűnüket magukban hordozzák. A hatalom szemében.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 14., csütörtök

Térdelni tanítsd...

Forrás: Nyugat.hu
(Fotó: Trió TV Dunántúl Facebook-oldal)
Csepreg felkerült a politikai térképre. A Nyugat.hu híradása nyomán. A polgármester ott ugyanis olyan nagy úr, hogy térdelve kell köszönteni, ha átad valamit. A jelek, és a képek szerint. Az ovisoknak. Akik állítólag önként és dalolva tették.

Azért vannak kétségeim afelől, hogy egy óvodás mennyire önként és mennyire dalolva megy polgármestert üdvözölni. Valószínűbbnek tűnik, hogy oda megy, ahova az óvoda dolgozói szerint menniük kell, és olyan dalt énekelnek, olyan műsort prezentálnak, amit begyakoroltatnak velük. Így volt ez évtizedekkel ezelőtt, és így lesz valószínűleg a jövőben is. Nem politikai, hanem életkori, fejlődéslélektani okokból. Amikor tehát azt nyilatkozza valaki, hogy a gyerekek örömmel mentek valahova, akkor valószínűleg sokkal inkább arról van szó, hogy a pedagógusoknak ellenállhatatlan ötletet adtak be. Olyasmit, hogy milyen nagyon jópofa lenne, ha a gyerekek ott cukiskodnának egy ovódátlan utca megnyitóján. Azt is elhiszem, hogy a szülők örültek az eseménynek. A gyermek szereplése, megmutatása a világnak olyan esemény, aminek lehet is örülni.

Az üröm a körülményekben van. Abban, hogy olyan népszokást gondoltak feleleveníteni, ami nem okvetlenül az utcán tédeplésről szól. Szalma nélkül sem, és szelmával sem. Mert lehet ugyan egy Luca-napi népszokásra hivatkozni, de ettől a helyi hatlamasság előtt való térdeplés az, ami: egy megalázkodó gesztus. Ha gyermekeket térdeltetnek, akkor az az üzenet kerekedik ki belőle, hogy „tanuld meg, hogy hol a helyed a naccságos előtt”. Egyfajta rejtett tantervként. Ha a pedagógusok ötlete volt, akkor „csak” túlteljesítő bénázás. Amire épeszű, politikai érzékkel csak kicsit megvert polgármesternek egy reakciója lehetett volna. Az, hogy az ötlet szintjén is elmeszeli ezt a műsort. Ha nem a pedagógusok saját kútfejéből pattant elő ez a nagyszerű gesztus, akkor még rosszabb.

Mert az utóbbi esetben nem csak azt üzeni, hogy elvárás a megalázkodás, hanem azt is, hogy ebben a helyi véleménynevelők partnerek is. Miközben persze rövid internetes keresgélés alapján is tudhatja bárki: Luca napkor nem csak a térdelés szerepel a népszokások között. Ha már ragaszkodnak ehhez a naphoz. Mondván: Luca napkor kell ucát avatni, akárki meglássa. Elvégre, ha harminc éve húzódik valami, akkor egy napot sem várhatott volna. Luca-napkor kellett átadni. Csak nem azért, mert így volt valami halovány fedősztori a polgármester előtt alázkodás-gyakorláshoz? Hmmm...


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 12., kedd

Karácsony for president?

MTI Fotó: Marjai János
A legfrissebb, és a ma éppen aktuális, hír szerint az MSZP elnöksége jóváhagyta azt, hogy Karácsony Gergely legyen a közös jelölt. Azt követően, hogy egy szendének és szolidnak aligha mondható kiszólást publikáltak Karácsony szájából. Valószínűsíthetően az Együtt háza tájáról. Egy elvileg zártkörűnek tekinthet ő megbeszélésről. Ami pár szempontból megnyugtató.

Az egyik szempont kétségtelenül az a stabilitás, ami körül lengheti ezeket a megbeszéléseket. Nem a bizalom, hanem a stabilitás. amennyiben stabilan számíthat bárki arra, hogy szinte minden kiszivárog. Akármennyire bizalmasnak, zártkörűnek is tekinthető a megbeszélés. Megtartva azt a jó nemzeti körjáték-szabályt is, hogy vannak olyan barátok, akik mellé felesleges ellenségeket gyűjteni. Azt pedig mindenki maga döntse el, hogy szavazói véleménye szerint az Együtt (senkivel) mennyire szimpatikus. Akár Karácsonnyal, akár nélküle. De az is lehet, hogy majd éppen most fog helyrebillenni a világ rendje, és az Együtt vezetőinek a lelki egyensúlya. Elégedetten összemosolyogva és bólogatva, hogy: lám, mégiscsak jó, hogy egy kriptoszoci elhagyta az asztalunkat.

Ugyanakkor, személy szerint nekem, Karácsony kiszólása is megnyugtató. Nem okvetlenül azért, mert a trágárságot a politikai kommunikáció minimumának tekinteném. De legalább érzékelteti azt a szemléletet, hogy a jelöltséget feladatként kezeli. Nem pedig valami olyan alanyi jutalmat, mint a mesebeli parasztfiú a legkisebb királylány kezét. Főleg, ha csak az aranygyűrű érdekli azon a kézen. Lelki szemei előtt már a saját zsebében látva a brilleket is. Ettől persze nem lesz Karácsony a legjobb jelöltje a miniszterelnökségnek. Ahogy az is felvethet kérdéseket, hogy mennyire jó ötlet az MSZP választása.

De ebben a pakliban, így még az is lehet, hogy inkább lesz kovásza egy esetleges együttműködésnek, mint korábbi, „gyurcsánnyaljusztsem”, társ. Legyen annak bármennyire is Együtt a neve. Mert együtt emlékezhetünk arra az Együtt-re, amelynek vezetői szinte bukórepülésben vesztették el a választásokat. Annyira, hogy már-már a szándékosság gyanúja is felébredt. Igaz, az akkori MSZP-vel kart karba öltve. Együtt. Így ettől sem lesz persze Karácsony automatikusan a legjobb ellenzéki jelöltje a miniszterelnökségnek.

De egy őszinte, bár kétségtelenül trágár, gesztussal legalább már beljebb vagyunk. Márpedig a politikában, különösen napjainkban és Magyarországon, nagyon is megbecsülendő lehet(ne) az  őszinteség.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 10., vasárnap

Havas margó, zaklatásilag

A zaklatási ügyek a jelek szerint tovább vetik az örvények gyűrűit. Alkalmasint igazi kis metszetét adva a társadalomnak is. Elég jól jelezve, hogy vannak egyenlők, és nem annyira furcsák. Holott maga a zaklatás gyanúja egyik esetben sem gyanúbb, mint a másik esetben. A bizonyított zaklatások esetében pedig továbbra is fenntartom: szülessen ítélet, és a közélet méltán dobja komposztra a zaklatót.

Az addig vezető út, a közhangulat gyűrüi váltak érdekesebbé. Elég egy korábbi, és egy jelenleg posványosodó ügyet összevetni. Nem zaklatásilag, hanem „környezetileg”. Adott egy köz előtt szereplő hölgy. Bejelenti, hogy egy korábbi potentát, munkaadó szexuálisan zaklatta. Évtizedekkel ezelőtt. A neten megindul az ítéletképzés. Bizonyíték, meghallgatás, igazságszolgáltatási eljárás nem történik. Beszáll a hölgy férje, és juszt sem fogad el még egy bocsánatkérést sem. Mert ő akkora macsó, hogy a neje nélküle még meg sem bocsáthat. Vagy színdarabot rendez? Most az is lényegtelen. A köz némely csatornáján a hangulatadók azzal indokolták a történet igazságát, hogy mások is jelentkeztek. Igaz, arcukat nem vállalva, de jelentkeztek.

Aztán adott egy másik köz előtt szereplő hölgy. Bejelenti, hogy egy korábbi potentát, munkaadó szexuálisan zaklatta. Mi tagadás, vártam, hogy ugyanazok, akik korábban, Sárosdi Lilla esetében szinte azonnal Marton fejét követelték. Tálcán, ha lehet, most Havas Henrik fejére fognak vágyni. Ugyanúgy szervírozva. Ám nem. Simán elfogadásra került az az állítás is, hogy az egész nem más, mint kitaláció. Holott jelentkezett legalább még egy, nevét is vállaló gyanúsító. Az kétségtelen, hogy Havas jóval ismertebb Martonnál. Az is igaz, hogy Havas jelenleg is ismert közszereplő, és egyáltalán nem a csendesen visszahúzódó stílusáról ismert. Miközben olyan véleménnyel is találkoztam, hogy a kisoroszi önkormányzat politikailag üldözi Havast, ha vizsgálatot indít az ügyben. Márpedig azt ígérték.

Mit szeretnék? Alapvetően ugyanazt, amit eddig. A felmerült ügyekben ne a média alapján, a pillanatnyi közhangulat alapján szülessen ítélet, illetve felmentés. Ha ugyanis ez bekövetkezik, akkor a bűnösök közt is lesznek bűnösebbek, és kevésbé bűnösök. Valamint az áldozatok között is lesznek áldozatabbak. Ez egyáltalán nem használ a közéleti biztonságérzetnek. Amelynek sokkal jobban használna, ha az ügyeket nem a hatalmi, politikai viszonyok, illetve az áldozat személye alapján minősítenék, illetve minősítgetnék, hanem tényleges vizsgálatokat követve megszülető, valós ítéletek születnének. Akkor is, ha tudom: évekkel korábbi, fizikailag nem igazolható ügyeket nagyon nehéz bizonyítani.

Nem. Nem várok csodákat. Az, hogy a hatalmi helyzettel való szexuális visszaélések megszűnjenek, az valószínűleg éppen olyan ábránd lenne, mint a szexualitással élő előrejutások megszűnését várni. Azonban az talán elvárható lenne, hogy hasonló ügyeket hasonlóan kezeljenek. Nem feledkezve meg azokról a százakról, ezrekről sem, akik úgy szenvednek el zaklatásokat, hogy nem a köz előtt szereplő „Nevek”. Talán ők is könnyebben fordulnának a zaklatók ellen, ha egyenlő mérlegek egyenlő serpenyőit látnák. Nem egy beárazott erőszak-viszonyrendszert.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 9., szombat

Conteo: Fidesz-Jobbik szövetség-koncepció

A Jobbik-ügy kapcsán az egyik olvasat kétségtelenül az, hogy a hazai közállapotokban igencsak időszerű lenne a romok leltárazása. Az előzmények, de akár a korábban, a Heller Ágnes véleménye kapcsán felvetett gondolatok irányából is megközelíthető a jelenség. Onnan, hogy a valós cél egy Fidesz-Jobbik kormányzás kialakítása.

A két párt között túl széles egyébként sem volt nagyon az ideológiai, illetve a retorikai, szakadék. Ha tetszik, egyfajta „munkamegosztás” alakult ki. A Fidesz a maga populizmusával képes volt a jobbközép megszólítására. De nem egy kiábrándult baloldali szavazó „X”-ét beseperhette. A Jobbik ugyanakkor a Fidesz jobbszárnyától a szélsőjobboldal felé fedte le a terepet. A Fidesz autokratikus átszerveződése, illetve a Jobbik középre-tartása nyomán most sok szempontból egyfajta helycsere látszik. De ez azt is jelenti, hogy jelentős lehet a szavazói átfedés. Ha eltekintünk attól, amit kifele kommunikálnak a párt megmondói, akkor a valóság egy, a többségi kormányzáshoz elég széles szavazói bázist jelent. Mármint akkor, ha a Jobbik jelentős erőt képviselve kerül be az országgyűlésbe. Amihez nagyon is szüksége van két dologra. A többi ellenzéki párt gyengülésére, illetve a demokratikus megválasztottság látszatának fenntartására. Nem a hitelven szavazó hazai szavazók kedvéért, hanem a nemzetközi elfogadottság biztosítására. Heller elméleti megközelítése ezért is válhat a lőporraktárban elkövetett tűzzel játszódás tipikus esetévé.

Ugyanakkor a Jobbikkal való választási szövetség enyhén szólva is billeg. Így szükségessé válhatott egy olyan gesztus, ami egyrészt erősíti a Jobbik ellenzékinek festett képét, míg egyfajta kényszerhelyzetet is teremt. Márpedig a koncepciós eljárásokra nem igazán adható más válasz, mint annak az elvetése. A Jobbik „betámadása” ebből a szempontból szinte ideális. Kiváló kommunikációs lehetőséget teremt az ellenzékiség kihangsúlyozására. Elvégre mi másért támadná a Fidesz? Másrészt egyfajta kényszeres összezárást eredményez. A demokrácia oldaláról nem igazán adható más válasz az eljárásra, mint egyfajta összezárás. Az eset szó nélkül hagyása esetén ugyanis bárki lehet az a következő, akit ellenző reakció nélkül lehet a darálóba küldeni. Az összezárás pedig erősíti azt, hogy a Jobbik is erősítse az országgyűlési jelenlétét.

Valójában nem túl sok minden szól az ellen, hogy a Jobbik elleni eljárás egy nagyon is kiszámított taktikai húzás. Ha a Jobbik látszólag meggyengül, akkor a szavazói jobbára a Fideszt erősítik, és visszasepri magához a szélsőségekre szavazókat. Ha mártírrá válik, akkor a baloldalról kap olyan támogatást, amit egyébként soha nem kapott volna meg. Szintén kaszálva a szavazatok között. Miközben nem igazán van jele annak, hogy a Fidesszel rokon ideológiával éles szakításban lenne.

Innen nézve az esetet valójában egy mesteri kommunikációs húzást látunk. Amely mellett jól látható, például a soros disznó internetre pakolásának esetében is, hogy a mindennapi politika kommunikációját igyekeznek az elaprózott közbeszéd szintjén tartani. Ha tetszik, a kocsma-kommunikáció, a bulvár szintjén. Ami elviszi a show-t a kormányzati korrupció, a köznapi antiszemitizmus, a gazdaság valós állapotának „kitárgyalása” elől. Amely eldönthetné a választást, illetve lehetőséget adna az alternatív programok, az együttműködések kereteinek a kifejtésére is. Nagyon komolyan megbosszulva, illetve a -- kormánypárt oldaláról nézve --, kihasználva azt, hogy hónapok, ha nem évek, mentek el egymás köldökének vizslatásával az ellenzék részéről.


Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 8., péntek

Jobbik: időszerű sajnálat

Fotó: Halász Júlia
A legutóbbi hír az volt a Jobbikkal kapcsolatban, hogy összeült a válságstáb. Annak kapcsán, hogy az ÁSZ vizsgálódott, majd büntetett. Ezzel, az elsõ reakciók alapján, a választási indulást is veszélyeztetve. A válságülés tehát mindenképpen indokolt. Néhány, jobbára külső reakció már nem annyira. Ilyen például az, amikor néhányan szinte örömhírként kezelték. A netes fórumokon olykor azok is, akik általában demokrataként definiálnák magukat.

Ez talán meg is érthető. Egy kicsit. Az ugyanis kétségtelen, hogy a magukat általában demokratikusnak bejelentõ ellenzéki szervezetek számára Jobbik kétségtelenül erõs kihívó. De ez nem újdonság. Tulajdonképpen már 2013-ban sem volt újdonság, hogy a Jobbik felkarolta a hétköznapi kérdéseket. Amelyekre aztán megadta a maga, nem egy esetben ott és akkor jónak látszó válaszait. Amelyeket legfeljebb az amnézia, a jobbikos, vagy a párthoz közeli politikusok, közszereplõk egyéb mondatainak figyelmen kívül hagyása fényezhetett át. Ugyanakkor a hatalom részérõl sem újdonság a hatóságilag megtámogatott ellenfél-ritkítás. Így, még emlékezhetünk arra, amikor az önkormányzati választások elõtt vált élénkebbé a nyomozói érdeklõdés az akkori polgármester felé. Nem is annyira az indokoltságot, mint az idõzítést idézve fel. Ahogy az ÁSZ jelenlegi érdeklõdésében is érdekesebb lehet az idõzítés, mint a megalapozottság. az utóbbin ugyanis akár hónapokig, évekig elrugózhatnak. Miközben a választások, a kampány már rég a múltba enyészik.

Ebből a szempontból sem igazán érthetõ azok öröme, akik most tapsolnak a Jobbik szívatásának. Ezzel valójában a koncepciós, a politikailag motivált eljárásoknak adnak közhangulati zöld utat. Amely úton most lehet, hogy a Jobbik felé indult meg a gépezet. De bármikor irányt válthat. A pillanatnyi erõviszonyoknak megfelelõen. Altatva az egyik, illetve előtérbe címlaposítva a másik ügyet, pártot, közszereplőt.

A helyzet kapcsán valójában inkább sajnálkozni kellene. Nem is okvetlenül a Jobbikon. A közállapotokon, amelyek a koncepciós perképzés gyanúját is felvethetik. Azon az ellenzéken is, amelynek hívei nem egy, a pártjuktól érkező programtól, hanem a koncepciógyanús eljárástól várják az ellenfél „lenyomását”. Nem feledve, hogy annak idején a deportálások is az ellenzék táborba költöztetésével indultak. Ahogy a koncepciós perek sem igazán válogattak az ellenfelek között.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. december 5., kedd

Apróban: Heller modellje egy Jobbik-Fidesz szövetséget hozhat

Forrás: Wikipedia / By Arild Vågen
Heller Ágnes legújabb interjúja szerint: „ha nincs együttműködés a Jobbikkal, akkor a Fidesz hatalmon fog maradni”. Heller Ágnes szellemi nagyságát nem vitatom. Akkor sem vitattam, amikor ostobaságnak tartottam az ellenzék felültetését 2014-ben. A saját retorikájának. Ahogy az idén, korábban, elvégzett Jobbik-fényezés sem a családi ezüstöt, hanem az alpakka-készletet polírozza. Szerintem.

A Jobbikban hangadók, Vonát is beleértve pontosan ugyanúgy a politikai hatalmat használó köznapi hatalomra hajtanak, mint bármelyik másik párt hangadói. Nem elméleti síkon létező entitás, hanem saját ambícióktól fűtött emberek gyűjtőhelye. Daját személyes ideológiákkal. Amelyekből olvashat ízelítőt az, aki Toroczkai, Morvai, vagy akár Vona saját korábbi munkásságát olvasgatja. Ezek a nézetek közelebb vannak a Fidesz mostani, széljobbos szavazókra hajtó idológiájához, mint egy néppártéhoz.

Elméleti entitásként kezelve a Jobbikot, velük meg lehet nyerni a választást, és félre lehet tenni a Fideszt. Ebben Hellernek igaza lehet. Valós emberek egyleteként a Jobbikot hozzá lehet segíteni egy olyan helyzethez, amelyből könyebben köthet hatalmi szövetséget a Fidesszel. Orbánt talán leválthatják a Jobbikkal. A rendszerét ellenben meg is erősíthetik. Igaz, amíg egymást akarják leváltani, addig egy Jobbik nélküli szövetségben elbukott választással is.

De a valós élet már csak ilyen. Nem egy elméleti modell letisztult filozófiai tisztasága, hanem a valós élet zavaros nyüzsgése. 2013-2014 fordulója körül az elméleti modellek kudarchoz vezettek. Lehet, hogy egyszer már az emberekkel is megérné foglalkoznia valakinek? Ott lent. A gépházban.

 Andrew_s
Comments on Facebook